Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)

1976 / 3. szám - Kende István: Az el nem kötelezettek mozgalmának kialakulása és helye napjainkban

dásokat kötni, ha nincs éles konfrontáció a két fő erő között, nincs létjogosultsága az el nem kötelezettek „közbülső” rétegének. Ez az állásfoglalás úgy értelmezi a détente-ot a fejlődő országok vonatkozásában, mintha annak jegyében szünetelnie kellene minden harcnak gyarmatosítók és leigázottak, neokolonialisták és kizsákmányoltak, szabadság- harcosok és elnyomók között. Alig leplezett a törekvés: a nemzeti függetlenségi mozgalmak leszerelése.

Ennél egy fokkal tovább megy az az állásfoglalás, amely szerint az enyhülés ugyan közvetlenül hat a fejlődő, illetve az el nem kötelezett országok életére, de inkább károsan, semmint előnyösen. Az el nem kötelezettek „megszenvedik, hogy (az enyhülés) valósággá vált és ők így új összecsapások színterévé lettek”. E sajátos okfejtés szerint a közel-keleti háború, az indonéziai puccs és Vietnam mind az enyhülés következménye. Az el nem kötelezettség csupán azért maradt mégis eleven valóság, mert az enyhülés „nem a várt vonalon fejlődött; nem okozta a feszültségek általános csökkenését”.7

Az el nem kötelezettek összeforrottságát hivatott meggyengíteni az az ideológiai áramlat, amelynek célja az imperialista és az európai szocialista országok egybemosása a „fejlettek”, a „gazdag országok” vagy az „Észak” címszó alatt. Ez a törekvés egyáltalán nem új, ám korábban főleg államközi síkon, ENSZ-fórumokon, UNCTAD-érte- kezleteken érvényesült, ahol is valamennyi állam jelenlétében a nyugati képviselők igyekeztek áthárítani imperialista történelmi — és mai — felelősségüket a többi viszonylag fejlett országra, a szocialista országokra is. Különösen az USA diplomáciája ment mesz- szire ezen a téren, magát az Egyesült villámokat is „felszabadult gyarmatként” — nem pedig gyarmatosítóként és kizsákmányolóként — állítva be, hogy így különleges helyet vívjon ki a „fejlettek” között. Főként az algíri csúcsértekezlet óta a fejlődő országok közül is jó néhány vállalja a „gazdag—szegény” ellentét hirdetését államközi fórumokon. Ez bizonyos mértékig a diverzifikálódás említett tendenciájának következménye: a „szegény” és „gazdag” országok ellentétének hangsúlyozása leplezi a nézetkülönbségeket a fejlődők közösségén belül, és egyben csökkenti az andimperialista állásfoglalások élét.

Sajátosan közelíti meg a fejlődő országok helyzetével összefüggő kérdéseket és az el nem kötelezettséget a maoista kínai vezetés. 1964-ben még üdvözléssel fogadta az el nem kötelezettek tanácskozását, s kiemelte, hogy az „helyesen” állapította meg: „a nemzetközi feszültséget az Egyesült Államok vezette imperializmus agressziós és háborús politikája okozza és egyben a legsúlyosabban veszélyezteti az el nem kötelezett országok függetlenségét, biztonságát és békéjét”. Ez az elfogadható fogalmazás azonban már ekkor sem szolgált másra, mint hogy leplezze a békés egymás mellett élés gondolata elleni támadást. Miután kifejti, hogy az el nem kötelezettség nem jelentheti a gyarmati rend és a neokolonializmus elleni küzdelem feladását, az állásfoglalás a következő szónoki kérdést veti fel: „Kell-e a gyakorlatban megvalósítani az elvtelen békés egymás mellett élést az imperializmussal, vagy pedig lankadatlan küzdelmet kell-e folytatni az agresszió és háború imperialista politikája ellen, a függetlenség megvédése és a nemzetközi béke fenntartása érdekében?”8