Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)

1976 / 3. szám - Kende István: Az el nem kötelezettek mozgalmának kialakulása és helye napjainkban

állásfoglalás határozattabbá válása előbb-utóbb szükségszerűen összeütközésbe kerül az imperialista államok neokolonialista politikájával. S hogy az ilyen ellentmondások meddig tarthatóak fenn, vagy meddig ellensúlyozhatok verbális kompromisszumokkal, az nem csupán elhatározások kérdése, hanem függ az erőviszonyok alakulásától, a politikai élet törvényszerűségeitől. Mindenesetre bizonyos, hogy az el nem kötelezettek csoportosulása fontos, egyre élesedő harc terepévé vált. Az eszmei polarizálódás a csoportosuláson belül szükségszerű folyamat. A colombói értekezlet alighanem módot nyújt majd további következtetésekre és világosabb prognózisok felvázolására.

Az el nem kötelezettek csoportja, az országok növekvő számával, a politikai-gazdasági állásfoglalások elmélyülésével mindinkább a fejlődő országok iskolájává válik. Nemcsak gazdasági kérdésekben alakult az el nem kötelezettek közössége a hetvenhetek ügyének katalizátorává, de politikai síkon is: a fejlődő országok összességének szervezetileg kevéssé kialakult közössége az el nem kötelezettek állásfoglalásait nemcsak egyszerű többségi okoknál fogva, hanem azok egyre elmélyültebb és tudományosabb jellege miatt sem mellőzheti. Természetes, hogy ennek ellenére — vagy éppen ezért — szaporodnak az el nem kötelezettek mozgalma és elvi állásfoglalásai elleni támadások, s egyre kifinomultabb eszközökkel igyekeznek az általános ideológiai harc keretébe helyezni az ellenük — vagy inkább: soraik megbontására — irányuló elméleteket, ideológiai irányzatokat.

Támadások az el nem kötelezettség ellen

Az imperialista politika számára a legutóbbi időkben az el nem kötelezettek állásfoglalásai különösen azért kellemetlenek, mert az el nem kötelezettek többséget alkotnak és majorizálják a különböző nemzetközi szervezetek, elsősorban az ENSZ-nek és szakosított intézményeinek fórumait. Oldalszám lehetne idézni nyugati politikusok és kommentátorok ellenvetéseit a fejlődő vagy el nem kötelezett országoknak az ENSZ fórumain gyakorolt „diktatúrája” miatt.

Sokan szeretnék az el nem kötelezettek szerepét eltemetni, mozgalmukat túlhaladottá nyilvánítani. A brit Philip Darby szerint az el nem kötelezettség mozgalma „hullócsillaggá vált”, miután szerinte fel kellett ismernie — egyebek között a kínai—indiai határháború során —, hogy az el nem kötelezettség „nem teszi fölöslegessé a nemzeti véderőt”, s mert kérdéses, hogy az el nem kötelezettség alkalmazható-e „az ázsiai államok között bekövetkező viszályok esetében”.6 Az érvelés sántít, mert az el nem kötelezettek soha nem ringatták magukat olyan illúziókban, mintha egyoldalú állásfoglalások eredményeként mód nyílna az egyoldalú leszerelésre. A leszerelés igenlése soha nem indította őket arra, hogy lemondjanak a védekezés, vagy megtagadott jogaik kivívásának lehetőségéről és a nemzeti fegyveres erő fejlesztésétől.

Míg azonban az idézett vélemény az Ázsiában is meglevő államközi feszültségekből vonná le azt a következtetést, hogy az el nem kötelezettség „hullócsillaggá” vált, mások éppen a nemzetközi enyhüléssel indokolnák az el nem kötelezettség gondolatának túlhaladottságát. Eszerint ha már a világ két legerősebb hatalma képes megállapo12