Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Kende István: Az el nem kötelezettek mozgalmának kialakulása és helye napjainkban
alátámasztja azt az állításunkat, hogy az antiimperialista politika harcossága növekszik, bár nem következetesen és nem ellentmondásmentesen. Rendkívül jelentős, hogy az 1964-es kairói értekezlet kimondja — mintegy annak az elvnek alátámasztásául, hogy az el nem kötelezettség magában foglalja a nemzeti felszabadító mozgalmak támogatásának kötelezettségét —, „a felszabadítás folyamata feltartóztathatatlan és visszafordíthatatlan. Ha a gyarmatosító hatalmak a gyarmatosított népek természetes követeléseivel szívósan szembehelyezkednek, e népeknek törvényes joguk fegyverhez nyúlni, hogy az önrendelkezés és függetlenség jogával szabadon élhessenek.” A fejlődő országok gazdasági problémái már a bandungi értekezleten is szerepeltek. Lusakában az el nem kötelezettek már szinte tudományos alapossággal foglalkoztak gaz- gasági kérdésekkel. Ez összefügg a „hetvenhetek” szervezkedésével és az UNCTAD tevékenységével. A lusakai értekezlet az UNCTAD 2. (Delhi — 1968) és 3. (Santiago — 1972) közé esik. A lusakai állásfoglalások hatást gyakoroltak a santiagói értekezletre, mint ahogy nyilván a lusakai értekezletet megelőző UNCTAD-ülések állásfoglalásai is ösztönözték az el nem kötelezettek gréniumát arra, hogy gazdasági kérdésekkel elmélyültebben foglalkozzon. A gazdasági kérdések előnyomulása az el nem kötelezettek tanácskozásain mutatja mozgalmuk rugalmasságát és alkalmazkodását az új helyzethez. A nemzetközi erőviszonyok változásainak egyik következménye, hogy a neokolonializmus — a katonai eszközök alkalmazása és a többé-kevésbé nyílt beavatkozási kísérletek mellett — egyre inkább gazdasági eszközökkel próbál hatást gyakorolni a fejlődő országok helyzetének alakulására, politikai útválasztásukra. Ezért jelentős, hogy a lusakai értekezlet résztvevői 1970-ben minden korábbi állásfoglalásnál határozottabban szálltak síkra például a fejlődő országok területén található javak nemzeti tulajdonba vételéért, a külföldi magántőke tevékenységének és a külföldi vállalatok profitjának korlátozásáért. Az algíri csúcsértekezlet állásfoglalásai még határozottabbak. Itt mondták ki azt a programatikus elvet, miszerint „az el nem kötelezettség nemzetközi viszonylatban egyre több állam, továbbá a nemzeti felszabadító mozgalmak és a világ valamennyi, az emancipáció és a haladás szolgálatában álló erőinek törekvéseit fejezi ki”. Ha figyelembe vesz- szük, hogy néhányan megkísérelték a konferenciát szovjetellenes irányba terelni,5 akkor tudjuk csak igazán értékelni az idézett állásfoglalás jelentőségét. Az algíri értekezleten tűzték ki azt a célt, hogy az el nem kötelezettek mozgalma „a hetvenhetek csoportjának katalizátora legyen”. A fő dokumentum külön fejezetben foglalkozott a szocialista országokkal való viszonnyal, arni újabb jelentős előrelépés a korábbi határozatokhoz képest. A limai külügyminiszteri értekezletre 1975 augusztusában került sor. Ez volt az addigi legnépesebb értekezlet — 79 állam képviseltette magát —, s ez ment a legtovább határozatainak kidolgozottsága és progresszivitása tekintetében. Nemcsak rámutatott a fejlett és a fejlődő országok fejlettségi szintje közti növekvő különbségre, hanem levonta a következtetést: „ez az állapot elősegíti a világ fejlődésben elmaradt részein felhalmozódott forradalmi potenciál radikalizálódását, ami azon történelmi törekvések meggátolhatatlan előrehaladásában nyilvánul meg, amelyek a gazdasági és politikai fel9
