Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 2. szám - Sz. Kiss Csaba: Az új világgazdasági renddel kapcsolatos nemzetközi vita evolúciójáról
terhek könnyítése, az ipari együttműködés konkrét kérdései, a modern technológiák átvételére vonatkozó egyetemes normák stb.) egyáltalán nem reflektál. A javaslatok közt sok az általános ígéret, ezek megvitatása és megvalósítása a jövő és más nemzetközi fórumok (genfi kereskedelmi tárgyalások, UNCTAD IV. általános konferenciája stb.) feladata. A konkrét javaslatok többségét a fejlődők bizalmatlanul fogadták, az ENSZ- határozatban is csak „tanulmányozásukra” kötelezték el magukat (pl. a magántőke szerepe a fejlődő országokban történő beruházásokban, a Nemzetközi Energia Intézet), vagy egyszerűen elfogadhatatlannak tartják, s ezért nem járultak hozzá, hogy bekerüljenek a határozat szövegébe (pl. a kitermelő ipari beruházások nemzetközi finanszírozása, a transznacionális társaságok szerepe). A fejlődő országok újabb lépései tárgyalási pozícióik erősítésére Hogy milyen mélyek és milyen demokratikusak lesznek a világgazdaság jövőjét nagymértékben befolyásoló strukturális reformok, azt egyelőre nehéz megjósolni. A vita még javában tart, az eredmények többek között a gazdasági és politikai erőviszonyok jövőbeni alakulásától, a szemben álló felek által követett stratégia és taktika hatékonyságától függnek. A haladó erők, köztük a szocialista országok felfogása nem lehet más, mint hogy a kis lépések helyett, illetve mellett alapvető strukturális változásokra, a tőkés munkamegosztás fokozatos, de radikális, hosszú távú koncepciókra épülő átalakítására van szükség, amely nélkül a vitatott áru-, ár-, hitel-, segély-, kompenzációs és egyéb megoldások csupán fájdalomcsillapítók, sőt ellentmondásosak. A haladó erők kétségtelenül sikerként könyvelhetik el az új nemzetközi gazdasági renddel kapcsolatos demokratikus, haladó politikai és gazdasági alapelvek programszerű megfogalmazását és a tényt, hogy a világgazdaság jövőjével kapcsolatos vita ma már nem kampányszerűen folyik, hanem maradandóan polgárjogot nyert a nemzetközi életben. Előrelépés történt a célkitűzések konkretizálásában olyan fontos területeken, mint az iparosítás vagy az ENSZ fejlesztéssel foglalkozó szervezeteinek (gazdasági és szociális részlegeinek) reformja, mellyel nem állt módunkban bővebben foglalkozni. A fejlett tőkés országok közvéleményében — különösen a nyugat-európai semleges és kis országokban — erősödik a felismerés, hogy az iparilag fejlett kapitalista államoknak a korábbinál nagyobb felelősséget és pozitívabb szerepet kell vállalniuk a világ lakosságának kétharmadát képviselő fejlődő országok súlyos gondjainak megoldásában. A tőkés országok kormányára otthon és a nemzetközi színtéren egyre nagyobb nyomás nehezedik annak érdekében, hogy értékeljék át a nemzetközi segély fogalmát: az „adakozó” és „kéregető” szerepköröket váltsa fel a nemzetközi gazdasági kapcsolatok olyan rendszere, melyben a segítség a fejlődőknek nyújtott intézményesített kedvezmények, igazságosabb struktúrák formáját ölti. Világos az is, hogy a Nyugatnak az elmúlt másfél-két évben bonyolult taktikával sikerült megakadályoznia, hogy jó néhány fontos kérdésben (köztük a nyersanyagkérdésben is) a fejlődők elképzeléseinek megfelelő megoldás szülessék, sikerült elodáznia a döntéseket, számára kedvezőbb fórumokat teremtenie, sőt bizonyos mértékben meg57
