Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 2. szám - Sz. Kiss Csaba: Az új világgazdasági renddel kapcsolatos nemzetközi vita evolúciójáról
Ma már a fejlett tőkés országok sem állnak szemben olyan mereven a fejlődő országok iparosításával, mint korábban. Ezt természetesen nem emberbaráti és demokratikus szempontok, hanem saját érdekeik diktálják. A környezetszennyeződés, az iparvidékek túlzsúfoltsága, a nyersanyaglelőhelyek távolsága, a vendégmunkás-problémák és a nemzetközi gazdasági-politikai viszonyok egyéb fejleményei arra ösztönzik a tőkéseket, hogy fokozzák feldolgozó ipari beruházásaikat a tengerentúli országokban, sőt egész iparágakat oda telepítsenek. Napirenden van annak az igazságtalan tőkés munkamegosztásnak az átalakítása, melyben a tőkés világ fejleden perifériáin a nyersanyagkitermelés, fejlett ipari centrumokban pedig a feldolgozó ipari tevékenység összpontosult, egy hasonlóképpen igazságtalan munkamegosztássá, melyben a fejlett tőkés országok lehetővé teszik ugyan az elmaradott területek bizonyos mértékű iparosítását, de korszerűtlen, kevésbé gazdaságos vagy erősen környezetszennyező üzemeket telepítenek a fejlődő országokba. A fejlett tőkés országok megőrzik vezető szerepüket a tudomány és a technika fejlesztésében s az ezzel összefüggő kulcsfontosságú termelési ágazatokban (melyek a tudományos-technikai forradalom következményeképpen a legdinamikusabban változnak), és a fejlődő területeken olyan ipari objektumokat létesítenek, melyek a környező gazdasághoz és társadalomhoz keresleti és kínálati struktúrájukkal alig kapcsolódnak, külföldi anyavállalatoktól függnek a termelés irányítása, az értékesítés, a munkaerőpolitika stb. területén, és általában fokozzák az importfüggőséget. Ez a fajta iparosítás, melynek fő végrehajtói és haszonélvezői a transznacionális vállalatok, nem növeli ké- nyegesen a befogadó országokban a foglalkoztatottságot, az életszínvonalat, s nemigen mozdítja elő a gazdaság és a társadalom általános fejlődését. Égetően szükséges tehát, hogy a fejlődő országok olyan iparosítási stratégiát dolgozzanak ki, amely megakadályozza az említett kedvezőtlen tendenciák érvényesülését és az iparosítást nemcsak a gazdasági növekedés eszközének tekinti, hanem dinamikus struktúra-átformáló szerepet tulajdonít neki a társadalmi élet minden területén. Az UNIDO II. konferenciáján elfogadott Limai deklaráció jelentőségét az adja meg, hogy ilyen irányba mutató nemzetközi iparfejlesztési koncepciónak az UNIDO és az ENSZ gyakorlatában úttörő jelentőségű vázlata. A deklaráció rámutat, hogy a legutóbbi időkben bekövetkezett világgazdasági változások súlyosbították a fejlődő országok iparosítási gondjait. A helyzetre jellemző, hogy a világ népességének 70%-át alkotó fejlődő országok a világ ipari termeléséhez csak 6,8%-kal járultak hozzá 1971-ben. Ez az arány 1960 óta alig változott (akkor 6,7% volt). A magas népszaporulat miatt az egy főre jutó ipari termelés a „harmadik világban” csökkent, s az ipari termékek exportjában a fejlődők részesedése mindössze 5,5% volt 1971-ben. A Deklaráció 28. pontja célul tűzi ki, hogy a fejlődő országok részesedésüket a világ összes ipari termelésének legalább 25%-ára növeljék a 2000. évre, s arra törekedjenek, hogy az így elért ipari növekedés egyenletesen oszoljon meg közöttük. A „hogyan” elvi és — kisebb részben — gyakorlati kérdéseivel az akcióterv foglalkozik. A fejlődő országok legfontosabb teendői például hosszú távú és világosan meghatározott iparosítási tervek és stratégiák összeállítása, amelyek elsősorban nemzeti erőfeszítésen, valamint a végrehajtásukhoz, folyamatos 53
