Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 2. szám - Sz. Kiss Csaba: Az új világgazdasági renddel kapcsolatos nemzetközi vita evolúciójáról
a tea- és a gyapotegyezmény. Külön tanulmányozást érdemelne, milyen mértékben érvényesülnek bennük a termelő országok érdekei. A fejlődő országok a VII. rendkívüli ENSZ-közgyűlésen határozottan kiálltak az integrált program mellett. Szükség van „politikai megegyezésre, mely elősegíti az alaptermékekre vonatkozó integrált program kidolgozását, annak minden elemével és mechanizmusával”, ez lehetővé tenné, hogy „a fejlődő országok reálisabb és arányosabb részt kapjanak az általuk exportált termékek végső árából” (Mexikó).29 A jövedelmek nemzetközi újraelosztásának egyik legfontosabb eszköze „egy sor nyers- és alapanyag nemzetközi készlete és az árindexelés” (Algéria).30 Az indexelést, melynek különféle lehetőségeit az UNCTAD titkársága másfél éve kötetnyi tanulmányban vizsgálja (anélkül, hogy körvonalazódna a különböző országcsoportok — köztük a szocialista országok — érdekeit egyaránt figyelembe vevő és gyakorlatilag megvalósítható megoldás), a Nyugat mereven elutasítja. Az integrált program kérdésében a fejlett tőkés országok álláspontja nem egységes, de általában nem támogatják a program egészét, annak egyes elemeit másként értékelik. Az UNCTAD 18 termékre készített tervezetét átdolgoztatták egy kisebb, 10 termékre vonatkozó programra. A fent említett nemzetközi áruegyezmények számának gyarapodásával kétségtelenül csökkennek az integrált program megvalósulásának esélyei vagy a program lehetséges hatóköre. Az Egyesült Államok az VII. rendkívüli közgyűlésen egy harmadik megoldást javasolt, azzal, hogy „az árstabilizáció nem sokat ígér”. (Zárójelben hozzátehetjük, tőkés viszonyok között valóban irrealisztikus elképzelés.) „Sok nyersanyag és alaptermék esetében nehezen lehetne megvalósítani a termelés vagy az export szigorú korlátozása nélkül, rendkívül költséges biztonsági készletek vagy olyan árszintek nélkül, melyek ösztönöznék a helyettesítő anyagok használatát, s így hosszú távon a termelők kárára válnának.”31 Az amerikai javaslat lényege egy új, ún. fejlesztési biztonsági alap (development security facility), egy új nemzetközi konpenzációs mechanizmus létrehozása — természetesen a fejlett tőkés országok és a nemzetközi pénzintézmények támogatásával —, mely az össz-exportbevételt stabilizálná, mégpedig mind a nyersanyag-, mind a késztermékexportőrökét. (A pontosság kedvéért megjegyezzük, hogy maga az elgondolás nem eredeti amerikai ötlet, például a loméi egyezmény célkitűzései közt is szerepel.) A Közgyűlés 3362/S—VII. sz. határozatában az áll, hogy „a nemzetközi közösségnek számos választási lehetősége van a fejlődő országok vásárlóerejének megőrzésére”, s ezeket „továbbra is prioritásként kell tanulmányozni”. Az UNCTAD IV. konferenciája az amerikai javaslattal együtt tanulmányozza majd mind az indexelést, mind pedig „az integrált programra és a program elemeinek alkalmazhatóságára vonatkozó döntéseket is”. A transznacionális vállalatok, továbbá a fejlődő országok termelői társulásainak kérdésében a fejlődők és a Nyugat szembenállása nem csökkent, legfeljebb a konfrontáció színtere változott. 1975 tavaszán megtartotta első ülését az ENSZ transznacionális vállalatokkal foglalkozó bizottsága (Commission on Transnational Corporations), 5i