Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 1. szám - INTÉZETI ÉLET - Tudományos konferencia a nemzetközi enyhülés és a kelet-nyugati kapcsolatok fejlődésénék kilátásairól
azonban nagy valószínűséggel számíthatunk arra, hogy a nyugat-európai reálpolitikai erők megőrzik, esetleg meg is szilárdítják pozícióikat. Ez az európai biztonsági és együttműködési politika folytatása szempontjából kedvező mozzanat lehetne. Nyugat-Európának jelentős politikai, gazdasági és katonai érdekei fűződnek az enyhülés folyamatához. Ahhoz, hogy szembenézzen súlyos nehézségeivel, „nyugodt összeurópai hátországra” van szüksége. Az objektív érdekeltség következtében alapvető magatartásán az sem változtathatna, ha egy-két országban a jobboldali ellenzék jutna hatalomra. Mégis figyelembe kell venni, hogy az NSZK-ban vagy Angliában az ellenzék hatalomra jutása felerősíthetné Nyugat-Európa negatív törekvéseit. Az európai politikai helyzet további alakulása szempontjából azonban nemcsak az ilyen ellenzéki erők játszhatnak „mérséklő” szerepet. A nyugat-európai kormánykörökre általánosabban is jellemző a következetlenség és a bizonytalankodás az összeurópai politika folytatását, illetve távlatait illetően. További problémákat jelent, hogy egyes nyugat-európai országokban a hatalmon levő tőkés körök belpolitikai pozícióik gyengülésétől és a baloldali erők térnyerésétől is tartanak az enyhülési politika további előrehaladása és a kelet—nyugati politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatok kiszélesedése és elmélyülése esetén. Ezek az erők újból és újból megkísérlik az enyhülési folyamatot a két rendszer közötti ideológiai harc szférájára is kiterjeszteni, s az enyhülési politika támogatásáért „cserében” garanciákat vagy legalábbis gyakorlati intézkedésekkel alátámasztott ígéreteket szeretnének kapni a szocialista országok politikai vezetőitől a nyugat-európai társadalmi-politikai status quo fenntartását, illetve fennmaradását illetően. A szocialista országok természetesen nem vállalhatják, hogy Nyugat-Európa haladó erőit lebeszélik a társadalmi haladásért vívott harcról; erre nem is képesek. A nyugat-európai kormánykörökben tapasztalható „óvatosság” és bizalmatlanság vagy legalábbis bizonytalanság az enyhülési politika következményeit illetően alapvetően a monopoltőke osztályszemléletéből fakad. Következik a — monopoltőkés érdekek által meghatározott — nyugat-európai stratégiai gondolkodásból is, mely lényegében a következő fő külpolitikai stratégiai irányokat jelöli meg: 1. a nyugat-európai integráció teljes megvalósítása; 2. az atlanti szövetség megerősítése az „új atlantizmus” szellemében; 3. a kapcsolatok rendezése és erőteljes fejlesztése a „harmadik világgal”. Az európai biztonsági és együttműködési politika részben ezeket kiegészítő, részben ezekhez képest másodlagos célkitűzés. A nyugat-európai gazdasági integráció fejlődése lelassult,- ami EGK-körökben nyugtalanságot vált ki, de egyben újabb erőfeszítésekre ösztönöz a gazdasági és pénzügyi unió megvalósítása érdekében. Részben épp a gazdasági integráció elmélyítésének nehézségei miatt erősödnek a politikai és a katonai integráció létrehozására irányuló törekvések. Ezek keretében különösen a külpolitikai koordinációt szeretnék biztosítani. Valószínű, hogy az EGK-államok az 1970-es évek végén a jelenleginél egyeztetettebb külpolitikát képviselnek majd, többek között az európai biztonsági és együttműködési politika kérdéseiben. A jelenlegi politika akadályozza az EGK és a KGST közötti kapcsolatok rendezését, de károsan hat a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésére is. Az integráció erőltetése élezi az ellentéteket az EGK-államok között, valamint az EGK-n kívül maradt államokkal is. Az integrációs törekvések erősödése megnehezíti az összeurópai együttműködés továbbfejlesztését. Valószínűleg erősödni fognak a nyugat-európai—amerikai viszony megjavítására és az atlanti szövetség hatékonyabbá tételére irányuló törekvések is. Nyugat-Európa nemcsak politikailag, hanem gazdaságilag is erősen érdekelt a „harmadik világgal” való kapcsolatainak fejlesztésében (nyersanyagszükségletének 60—90%-át a fejlődő országokból fedezi). 108
