Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 1. szám - Haraszti György: A technikai haladás és a nemzetközi jog
Ennek az új fogalomnak a bevezetése — szemben az eddig minden államot egyenlően megillető kiaknázási joggal — azt jelentené, hogy a tengerfenéket és az altalajt az államok közössége javára kell kiaknázni, és a kiaknázás előnyeiben minden államnak részesednie kell. Nem kétséges, hogy a nemzetközi jogi gondolkodás számára meghökkentő ez a polgári jogi terminus, a régen kialakult klasszikus jogi fogalomrendszerben nehéz elhelyezni ezt a hibrid fogalmat és pontosan levonni a belőle adódó nemzetközi jogi következményeket, ám az sem vitatható, hogy az új fogalom plasztikusan fejezi ki a fejlődő országok igényét a Földünk nagyobb részét elfoglaló tengerek eddig kiaknázatlan kincseiben való részesedés iránt. Az új fogalom, amellyel szemben kezdetben nem kevés kifogás és ellenvetés hangzott el, ma már gyakran emlegetett terminusa a tengerek nemzetközi jogának, anélkül azonban, hogy egyértelműen meghatározták volna a tartalmát és annak gyakorlati következményeit. Annyiban már egyetértés alakult ki, hogy a szóban forgó térségek feltárásával és kiaknázásával kapcsolatos tevékenység ellenőrzését és bizonyos mérvű irányítását egy létrehozandó nemzetközi szervezetre kell bízni, de még nem született megegyezés az ezzel kapcsolatban szükségszerűen felvetődő két kérdésben, vagyis hogy egyrészt ki végezheti a feltárást és a kiaknázást, másrészt hogy milyen feltételek mellett folytatható ez a tevékenység. Ami az első kérdést illeti, lényegében két nézet áll szemben egymással, ha az egyszerűség kedvéért eltekintünk néhány közvetítő javaslattól. Az egyik nézet hívei az egyes államokra bíznák ezt a tevékenységet oly módon, hogy az államok a létrehozandó új nemzetközi szervezettől kapjanak feljogosítást a tengerfenék meghatározott részének feltárására és kiaknázására, míg a másik álláspont szerint, amely a fejlődő országok körében talált meglehetősen széles körű támogatásra, a feltárás és kiaknázás joga magát a nemzetközi szervezetet illetné meg. Az utóbbi elképzelés joggal váltotta ki több állam komoly bírálatát. A bírálók közé tartoztak a szocialista országok is, amelyek a nemzetközi fórumokon a fejlődő országok legkövetkezetesebb támogatói és segítői, ebben a kérdésben azonban meggyőzően fejtették ki a caracasi konferencián, hogy azok a fejlődő országok, amelyek megtették, illetve támogatták a szóban forgó javaslatot, nem gondolták végig annak következményeit. Mi a probléma lényege? Nyilvánvaló, hogy a létrehozandó nemzetközi szervezet önmaga nem lesz képes a tengerfenék kincseinek feltárására és kiaknázására, hiszen ehhez sem anyagi, sem technikai eszközökkel nem rendelkezik majd. Ha azonban a feltárás és kiaknázás joga egyedül a szervezetet illetné meg, úgy a szervezet aligha tehetne mást, mint szerződéses alapon végeztetni a munkálatokat. Ez szükségképpen oda vezetne, hogy nagy kapitalista monopóliumok kapcsolódnának be ebbe a tevékenységbe, melyek elsősorban arra törekednének, hogy minél gyorsabban megtérüljön befektetett tőkéjük és minél nagyobb profitra tegyenek szert. Jogosan mondhatta tehát a Szovjetunió képviselője a caracasi konferencián, hogy ez a megoldás összeegyeztethetetlen lenne az emberiség közös örökségének gondolatával és valamennyi állam érdekeinek és jogainak figyelembevételével.3 De ha egyetértés állna is fenn abban a tekintetben, hogy az államokat a szervezet jogosítsa fel a feltárásra és kiaknázásra, akkor is nyitva 67
