Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 1. szám - Gorincsek Gyula: A párizsi megállapodás és a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság
sektől a fenyegetésig, s ez utóbbit be is váltotta. A részleteket mellőzve csak utalunk am, hogy az USA a fenti időszakban megkezdte s részben végre is hajtotta azokat a politikai terveket, amelyek biztosították további jelenlétét a saigoni kormányzat területén a közvetlen katonai jelenlét nélkül is. Az Egyezmény létrejöttéhez az USA-nak az utolsó lökések egyikét végül is az a felismerés adta, hogy 1972-ben a katonai erőviszonyok olyan egyensúlya alakult ki Vietnamban, amely lehetetlenné tette a vietnami kérdés katonai eszközökkel történő megoldását. Természetesen ezt a felismerést megelőzték azok a keserű tapasztalatok, melyeket az USA 1964-től történelme leghosszabb és legköltségesebb -— hadüzenet nélkül folytatott — háborújában szerzett. A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején a Nixon- kormányzat bel- és külpolitikai érdekeitől vezetve szerette volna felszámolni az amerikaiak dél-vietnami közvetlen katonai jelenlétét, az USA számára valamilyen módon „tisztességesen” befejezni a harcokban való részvételt, s katonailag kivonulni Dél-Vietnamból. A fentiek során az USA-nak számításba kellett vennie azt is, hogy a nemzetközi erőviszonyok és a nemzetközi helyzet lényegesen megváltoztak az 1970-es évek elejére. A világpolitikában — a hidegháború híveinek utóvédharcai ellenére — általános irányzattá vált a vitás kérdések tárgyalások útján való rendezése. Ez a Szovjetunió, a szocialista tábor és a világ haladó erői következetes békeharcának eredménye. Mindezekhez hozzájárult az a katonapolitikai felismerés, hogy az USA nem képes a vietnami nép ellen folytatott háborúját győzelemmel befejezni, még akkor sem, ha a VDK-t és Dél-Vietnam felszabadított területeit „visszabombázza a kőkorszakba”. A VDK tárgyalási készsége azon a kívánságon alapult, hogy mielőbb véget vessen a nem kívánt és az USA agressziója által ráerőszakolt háborúnak; a béke létrejötte után anyagi erőforrásait a népgazdaság újjáépítésére és helyreállítására fordíthassa; tovább folytathassa a szocialista építőmunkát. A dél-vietnami forradalmi erők is tisztában voltak azzal, hogy a vietnami kérdés háborúval nem oldható meg, ezért a tárgyalások útját helyezték előnybe. E bevezető után szükséges néhány szót szólni a szerződő felekről és az Egyezményről. Az Egyezmény megkötésére irányuló tárgyalások a VDK és az USA között folytak, s e tárgyalások eredményeként tulajdonképpen két Egyezmény jött létre. Mindkét Egyezmény — s az ahhoz csatolt jegyzőkönyvek — rendelkezéseinek szövege azonos; eltérés csak az Egyezmény preambulumában és a zárórendelkezésekben van. Az egyik Egyezményt a VDK, illetve az USA külügyminisztere írta alá, mégpedig a Dél-vietnami Köztársaság Ideiglenes Forradalmi Kormányával (DIFK), illetve a Vietnami Köztársaság kormányával egyetértésben. Az Egyezmény másik szövegének aláírói a „párizsi Vietnam-konferencián részt vett felek”; azaz a VDK, a DIFK, az USA és a saigoni kormányzat külügyminisztere. Ennek oka nyilvánvalóan az, hogy a saigoni kormány már az Egyezmény aláírásakor vonakodott a dél-vietnami realitások — két kormányzat, két hadsereg, három politikai 43
