Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 1. szám - Kozma Ferenc: Válságjelenségek a tőkés világban és a szocialista stratégia néhány kérdése
a környezetvédelem, a szociális rendszer, a tömegközlekedés stb. fejlesztését. Magán- vállalkozás hajlandó oxigénálarcot gyártani a nagyvárosi polgároknak, mert azt megveszik, de nem hajlandó saját jószántából tengervíztisztító berendezést gyártani, ha a környezet tisztasága nem tehető áruvá. Ezért az „élet minőségét” szolgáló létesítmények csak akkor valósulhatnak meg, ha azokat valamely „közület” megrendeli. A „kö- zületek” azonban csak az adók olyan mértékű fölemelésével teremthetik elő a környezetszennyeződés megszüntetéséhez és megakadályozásához elegendő beruházási összeget, ami erősen csökkentheti a magánvállalkozás profitját. A szociális és környezeti tényezők szerepe tehát egyre növekszik az újratermelésben, s ez olyan problémákat vet fel, melyeket a tőkés gazdaság képtelen megoldani. Csak az eddigieknél jóval nagyobb mértékű állami beavatkozás lehet eredményes, ami akkora hatalom összpontosítását követelné meg az állam kezében, mely terhére lenne a magán- vállalkozásnak. c) A tőkés világnak hatékony lépéseket kellene tennie a fejlődő országok problémáinak megoldására. Ez két fajta változtatást igényelne: termelési és pénzügyi intézkedéseket a fejlődő világot fenyegető katasztrófák megelőzésére; olyan fejlesztési programokat és pénzügyi szabályozókat, amelyek jelentősen meggyorsítanák a „harmadik világ”- gazdasági és társadalmi fejlődését. Egyik sem valósítható meg a fejlődő országok aktív közreműködése nélkül. Ami a katasztrófa megelőzése érdekében teendő lépéseket illeti, a legfontosabb az élelmezési és egészségügyi helyzet gyökeres javítása, valamint a kielégítő élelmezéshez szükséges vásárlóerő megteremtése a fejlődő országokban. Nem elég élelmiszersegélye- ket folyósítani -— bár arra is szükség van, különösen olyan esetekben, mint pl. a Szahel- övezetet sújtó éhínség —, hanem meg kell teremteni a bennszülött lakosság számára a megélhetés szilárd alapját. Olyan agrotechnikát kell meghonosítani a fejlődő országokban — természetesen jórészt importált felszerelések, vetőmagvak, műtrágya stb. segítségével —, amely megfelel a helyi gazdasági-társadalmi feltételeknek. Nem elegendő évente néhány száz vagy néhány ezer agrárszakembert és orvost kiképezni európai egyetemeken — bár erre is nagy szükség van —, hanem segítséget kell nyújtani a fejlődő' országoknak abban, hogy megteremtsék a felsőoktatás, a mezőgazdasági ismeretterjesztés és a szakmunkásképzés nemzeti rendszerét. A megélhetés feltételeinek biztosítása és stabilizálása bonyolult feladat, melyet az ENSZ egymagában, bármilyen hatalmas összeggel rendelkezzék is e célra, képtelen megoldani: az ENSZ anyagi és műszaki segítsége kiegészítheti, tervszerűbbé teheti, de nem helyettesítheti az egyes fejlett és fejlődő országok erőfeszítéseit. Életbevágóan fontos a fejlődő országok bevételeinek növelése, többek között a külkereskedelemből származó bevételeké. A kitermelő ipari termékek árainak növekedése spontán ebben az irányban hat, csakhogy az árnyereség jelentős része nem a fejlődő szektor bevételeit növeli, hanem az olaj- és egyéb kitermelő ipari monopóliumokét; ami a fejlődő világban csapódik le, egyenlőtlenül oszlik meg: a haszon zöme néhány gyér lakosságú ország bevételeit növeli, nem használják fel, s a bankhálózaton keresztül visszaszivárog a fejlett szektorba; a nyers- és alapanyagok árainak emelkedése az azokat nem termelő, hanem 35
