Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)

1975 / 1. szám - Kozma Ferenc: Válságjelenségek a tőkés világban és a szocialista stratégia néhány kérdése

teljes) foglalkoztatottságot és elkerüljék a lökésszerű, ciklikus túltermelési válságokat. A termelési tényezők felgyülemlő tartalékait a tőkés világgazdasági centrumok részben expanziós politikájuk szolgálatába állították.

A társadalomnak, in abstracto, érdeke volna a takarékoskodás, ezt azonban a tőkés társadalom csak a Keynes előtti modell visszaállításával tudná elősegíteni, aminek első következménye a jelenleginél tömegesebb munkanélküliség volna. A keynesi modell olyan körültekintő alkalmazása, hogy ne vezessen túlzott keresletre s egyben biztosítsa a teljes foglalkoztatottságot és a ciklusmentes növekedést — az ellentétes érdekek és törekvések közepette — mind ez ideig meghaladta az összes fejlett tőkésország gazdaság- politikájának képességeit. Ugyanakkor az infláció ellen hozott minden radikális intézkedés tüstént fenyegeti a foglalkoztatottságot és a ciklusmentességet. Ezért az infláció megállíthatatlan: olyan szükséglet a tőkésországok „idegrendszere” pillanatnyi egyensúlyának fenntartásához, mint a mindennapi, fokozatosan növekvő heroinadag a kábitó- szerélvező lelki nyugalmához.

f) Mint ahogyan az árban kifejeződik a ráfordítások és a társadalmi értékrend közötti harmónia vagy feszültség, úgy a valutaárfolyamban kifejeződik a nemzetgazdaságnak — a nemzeti munka termelékenységének — és a világpiaci értékrendnek a viszonya. A valutaárfolyamok tehát fontos eszközei a parciális érdekek szembesítésének a világ- gazdaságban.

Az államilag megszabott valutaárfolyamok az állami gazdaságpolitika korrekciói a gazdaság átlagos versenyképességén. Az állam mindig csökkenti a nemzeti valuta árfolyamát, ha növelni kívánja az exportképességet és csökkenteni akarja az importált áruk versenyét. Erre akkor van szükség, ha az egymással versenyző gazdaságok termelékenységi színvonala között túl nagy a különbség ahhoz, hogy át lehessen hidalni a műszaki fejlesztés meggyorsításával vagy struktúraátrendezéssel. Tipikusan ez a helyzet a mai világgazdaságban. A tőkés világgazdaság óriása, az Egyesült Államok és a többi fejlett tőkés gazdaság között a termelékenységi színvonal aránya csaknem 2:1, a fejlett nyugat-európai országok és a perifériák között szintén 2:1, míg az utóbbiak és a fejlődő világ átlaga közötti különbség már meghaladja a 4 : 1 arányt. Amennyiben a kevésbé fejlett partner növelni kívánja exportárainak versenyképességét, leértékeli hazai pénzét a kulcsvalutákkal, vagyis a fejlettebb partner pénzével szemben: mesterségesen megnöveli nemzeti valutája vásárlóértékét a külföld számára, s ugyanakkor megdrágítja a külföldi vásárlást. A valutaleértékelés így ösztönzi a belföldi inflációt, míg a felértékelés — illetve a felértékelődést elősegítő „lebegtetés” — az infláció importja ellen hat, viszont erősíti az inflációt mindazon országokban, amelyek rászorulnak a felértékelést végrehajtó országból való importra.

Az egymással szoros gazdasági kapcsolatban álló országok inflációs rátái nem feltétlenül vannak szinkronban. Az infláció egyenlőtlen növekedési üteme állandó feszültséget idéz elő a monetáris rendszerben. Az átlagosnál gyorsabb infláció — amennyiben azt nem követi folyamatosan a nemzeti valuta leértékelése — fékezi az ország export- képességét és növeli az importőrök hasznát, vagyis végső soron fékezné magát az inflációt is. A gyorsan inflálódó valutájú országnak érdeke lenne a valutaárfolyam tartása.

29