Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - M. Mesarovic - E. Pestel: Fordulóponton az emberiség. Második jelentés a a világhelyzetről a Római Klubnak
helyesen érzékeli ember és természet megromlott, elidegenedett viszonyát, ám a „haladás” következtrié- nyeként felfogott válságok vizsgálatakor a szerzők megfeledkeznek arról, hogy az ökológiai válság, a fejlődő országok gazdasági elmaradottsága stb. alapvetően a természeti kincsekkel folytatott rablógazdálkodásnak, a kapitalizmus történelmileg meghatározott, profitérdekeltségű rendszerének a következménye. Az „ember” által kiváltott válságok megoldására a szerzők az „organikus növekedés” kategóriáját vezetik be. Szerintük az a legfontosabb feladat, hogy a világot a kiegyensúlyozatlan, ellenőrizhetetlen és differenciálatlan növekedés szakaszából átvezessük az „organikus növekedés” szakaszába. Az emberiség egyelőre átmeneti állapotban, „fordulóponton” van. A szerzők főleg a természetből vett analógiák alapján világítják meg az „organikus növekedés” fogalmát. Tulajdonképpen olyan „világrendszert” posztulálnak, amelyben a részek organikusan kapcsolódnak egymáshoz, s az egyik rész növekedése a többi rész növekedésétől vagy nem-növekedésétől függ. Az „organikus növekedés” rendszerében tehát minden olyan tendenciát, mely bármely rész differenciálatlan növekedésére vezetne, a többi rész kölcsönös, organikus függősége ellenőrzi és tartja korlátok között. Az emberiség jövendő, organikus fejlődésének a „programozására” a szerzők egy „általános tervet”, egy „holisztikus”, a „világrendszer minden aspektusát felölelő” vizsgálati módot tartanak szükségesnek. A jövendő fejlődés vizsgálata során egy regionalizált és több szintű modellt alkalmaznak. A gazdasági, társadalmi, politikai és kulturális sajátosságok alapján a világot tíz régióra osztják fel: 1. Észak-Ameri ka; 2. Nyugat-Európa; 3. Japán; 4. Ausztrália, Dél-Afrika; 5. Kelet-Európa, beleértve a Szovjetuniót; 6. Latin-Amerika; 7. Észak-Afrika és a Közel-Kelet; 8. trópusi Afrika; 9. Dél-Ázsia; 10. Kína és Észak- Vietnam. Más sajátosságok alapján, így például az élelmiszer-termelés szempontjából a tíz régiót három fő csoportba sorolják: 1. a fejlett világ (1—4); 2. szocialista világ (5., 10.); 3. a nem iparosodott világ (6—9). Ezt a horizontális felosztást kiegészíti egy — mondhatnánk — vertikális: a fejlődési folyamatokat a világmodell multidiszciplinárisan, egy hierarchikus struktúrában, a modell-szintek sorában ragadja meg: a környezetszint az embert körülvevő fizikai világ (éghajlat, nyersanyagok stb.) leírását adja; a technológiai szint felöleli az ember minden technikai tevékenységét a mezőgazdaságtól az űrutazásig; a demo-ökonómiai s%int a népesedés és a gazdaságfejlődés összefüggéseit tartalmazza; az ún. társadalmi szinthez sorolják a szerzők az intézményi reakciókat, a politikai csoportosulásokat, s végül az individuális szinthez az egyes ember életét formáló értékelképzeléseket és ezek biológiai és pszichológiai feltételeinek vizsgálatát. A lehetséges jövők vizsgálata során a szerzők feltételezik, hogy a „világrendszer” „alkalmazkodási képessége” folytán korrigálhatja a nem kívánatos tendenciákat. Az elkövetkező ötven év várható fejlődését az elemzés alternatív feltételek és kívánságok figyelembevételével, számítógépek segítségével közelíti meg. A lehetséges döntések, intézkedések, események és következmények sorozatának leírását forgatókönyvnek, az ezen alapuló vizsgálatot, módszert forgatókönyv-elemzésnek nevezik. Ha bizonyos következmények több alternatív forgatókönyv esetében visszatérnek, akkor valószínű, hogy a vizsgált rendszer a jövőben ezeknek az eredményeknek megfelelően fejlődik. Nem térhetünk itt ki a jelentésben tárgyalt valamennyi forgatókönyv-elemzésre, de nézzünk meg néhány jellemző példát. Az ún. „jóléti szakadék” problémájának vizsgálata a fejlődő és az iparilag fejlett tőkés világ közti anyagi-gazdasági és szociális különbségek várható alakulására vet fényt. Az első ún. standard forgatókönyv azt mutatja, hogyan változna meg a „szakadék”, ha a világon minden az eddigieknek megfelelően folytatódna. A forgatókönyv komputer-elemzéseinek eredményei riasztóak. A nyugateurópai országok és Latin-Amerika közti különbség az egy főre jutó nemzeti jövedelem tekintetében a következő ötven évben a jelenlegi 5:1-ről 8:1 arányra emelkedne. Dél-Ázsia viszonylatában a helyzet sokkal rosszabb: a „jövedelmi szakadék” itt 2025-ig 13 000 dollárra nőne a nyugat-európai országok egy főre jutó jövedelméhez képest, ami az egy főre jutó nemzeti jövedelem 20:1 arányának felel meg. A második forgatókönyv kidolgozásánál a szerzők azzal a kívánsággal számoltak, hogy az iparosodott nyugati világ, illetve a trópusi Afrika és Déikelet-Ázsia átlagpolgárai között meglevő jövedelmi különbség a következő ötven évben 5:1 arányra, Latin-Amerika viszonylatában ez az arány 3:l-re csökkenjen. Az eredmény: a cél megvalósítása érdekében a fejlett tőkésországoknak oly mértékben kellene növelniük a fejlesztési segélyek összegét, hogy egy főre jutó nemzeti jövedelmük ötven év múlva lényegesen alacsonyabb legyen, mint amivel az első forgatókönyv számol. Vajon a tőkésországokat meg lehet nyerni ilyen ügynek? — 122
