Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)

1975 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - V. V. Kortunov: Ideológia és politika. Az eszmék harca és az antikommunizmus ideológiai koncepcióinak fejlődése 1950-1970 között

rövid időn belül mindenki értesül, nagy jelentőségre tesz szert, ki ellenőrzi és irányítja az emberekre zúduló információt. Ha már nem lehet kitérni valamely, a propagandista számára talán éppen hátrányos tény megvilágítása elől, akkor ezt elsőnek éppen a propagandistának kell megtennie, hogy megelőzzön más hírszerkesztőségeket. Nem az a fontos, hogy a közölt dolog megfelel-e a valóságnak, hanem az, hogy azt a látszatot keltse. Nem az a fontos, hogy a valósághoz legközelebb álló verziót terjesszék, hanem az, hogy megelőzzék az ellenfelet, és saját verziójuk terjesztésével szerezzenek valamilyen előnyt. Ezzel az objektivitás látszatát keltő felelőtlen módszerrel még a szocializmus számára pozitív tényekből is dezin- formáló propagandafegyvert kovácsol az imperialista tájékoztatási ipar. A bőségesen áradó, de ellentmondásos információk zuhatagában az egyszerű ember nem tud önállóan eligazodni. Az antikommunista propaganda mindezeket a tényezőket felhasználja a lélektani hadviselés folyamatában. A tények sajátságos csoportosításával nem annyira az értelemhez szól, hanem inkább az érzelmekre apellál a tömegek tudatának manipulálása céljából. Egy-egy kérdés ismertetésekor sohasem a probléma lényegének megvilágítására törekszik, hanem bizonyos negatív emóciókat kelt fel és erősít meg a befogadókban. A világesemények ismertetésében nagy szerepet kapnak a sztereotip fogalmak és a tények valódi természetének szemantikai fogások segítségével történő álcázása.

A 3—6. fejezet megkísérli időrendi sorrendben bemutatni a burzsoá ideológia különféle válaszait a marxizmus—leninizmus, illetve a munkásmozgalom fejlődése által feltett történelmi kérdésekre. 1945 után a Szovjetunió erejének és tekintélyének megnövekedése következtében a kapitalizmus rákényszerült arra, hogy a kommunista eszmék üldözésének vagy egyszerűen elhallgatásának, tudomásul nem vételének taktikájáról áttérjen más módszerekre; az imperializmus politikusai és ideológusai az ötvenes évek közepén, amikor a frontális támadás különféle koncepcióit félre kellett tenniük (preventív háború, „feltartóztatás”, „visszaszorítás” stb.), újabb taktikai módosításokra kényszerültek. Egyre inkább a szocialista építés egyes oldalait vették tűz alá. A támadás ideológiai alapjait különféle burzsoá reformista, apologe- tikus elméletek képezték („népi kapitalizmus”, a kapitalizmus „transzformációja” egy olyan társadalmi formációvá, amely megtartja előnyeit, de megszünteti visszásságait stb.). A szerző rámutat, hogy az imperialista katonai doktrínák, illetve az antikommunista és propagandakoncepciók változásai egymással szoros összefüggésben mennek végbe. (A „tömeges megtorlás” helyett „rugalmas reagálás”, a szocialista országok elleni nyílt diszkrimináció helyett „hídverés”, a dolgozók harcának közvetlen elnyomása helyett szociális és politikai manőverezés.)

Az állammonopolista kapitalizmus gazdasági-társadalmi alapját a gazdasági növekedés érdekében folytatott sajátos gazdaságpolitikája, a tudományos-technikai forradalom követelményeihez való fokozott alkalmazkodása, illetve eredményeinek felhasználása képezi. Ezért nem véletlen, hogy az ideológiai összecsapások középpontjába a hatvanas évek végén és a hetvenes évek közepén a tudományos-technikai forradalom társadalmi-politikai következményei kerültek.

Az ekkor keletkezett, a kapitalizmus fejlődési perspektíváiról szóló elméleteket a szerző a technicista determinizmus utópiája gyűjtőnév alatt tárgyalja. Valamennyiüknek közös vonása, hogy a marxizmussal, valamint Lenin imperializmus-elméletével szemben próbálnak ideológiai alternatívát nyújtani. A tudományos-technikai forradalom megvalósításából azt a hamis következtetést vonják le, hogy a jövőben a technikai fejlődés válik meghatározóvá a társadalmi viszonyok alakulása helyett. A fejlett tőkésországokban lejátszódó tudományos-technikai forradalom szerintük olyan „fogyasztói társadalom” kialakulásához vezet, melyben a kapitalista társadalmi egyenlőtlenségek megszűnnek, elavulttá válik a társadalmi egyenlőtlenségek felszámolásának szocialista koncepciója. A szocialista országoknak pedig, ha nem akarnak lemaradni a „fogyasztói társadalom” megteremtéséért vívott versenyben, „fel kell adniuk” ideológiájukat.

Ennek a technicista koncepciónak a továbbfejlesztéseként értékelhető a két rendszer „közeledésének” burzsoá teóriája is, amelyet a szerző a modern antikommunista ideológia egyik stratégiai alapjának nevez.

A konvergencia-elmélet kidolgozóinak már számolniuk kellett a szocializmus nyilvánvaló eredményeivel, így aztán nem próbálkoznak a vívmányok agyonhallgatásával, hanem azokat a maguk módján interpretálják. A szocialista társadalom szerintük az „ipari társadalom” fejlődésének egyik lehetséges