Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Norberto Ceresole - Carlos P. Mastrorilli: Peronizmus: a nemzeti szocializmus elmélete és története
olyan mély válságot okozott, amelynek következményei a helyzet fönnmaradása esetén sokkal súlyosabbak lettek volna a fennálló rend, mint maga a peronizmus számára. Lanusse, az utolsó tábornokelnök azért adta át a hatalmat a peronista Cámporának, mert ellenkező esetben a hatalom számára még rosszabb alternatíva lett volna: általánossá váló erőszakos összeütközés a lakossággal, azaz a népi ellenállás, amit a katonák felforgatásnak szoktak nevezni. A harc fokozatosan felmorzsolta a hatalmat, miközben a peronizmus mind radikálisabbá vált. Ilyen körülmények között vált lehetségessé Perón hazatérése. Ezt megelőzően vált a peronizmus legfőbb jelszavává a szocializmus, pontosabban a „nemzeti szocializmus”. Recenziónk első részében már vázlatosan ismertettük a peronista baloldal koncepcióját. Érdemes azonban a vezérnek, Perónnak a régebbi felfogását is megismerni. Egy argentin újságíró 1971- ben interjút készített az akkor még száműzetésben élő politikussal, aki ezt mondta a saját „elméletéről”: „... így történt, hogy megálltam Olaszországban. Azért választottam Olaszországot, mert ott kialakulóban volt.. . mondjuk, a világon új szocializmus kísérlete. Addig a szocializmus a nemzetközi, dogmatikus, marxista szocializmus volt. Ott, Olaszországban egy sui generis szocializmus, egy nemzeti szocializmus volt kialakulóban, egy olasz szocializmus, ami a fasizmus volt. Ugyanez a jelenség fordult elő Németországban is.” Megerősíti ezt a felfogást az a cikk is, amely a peronista mozgalom Las Bases című hivatalos lapjában jelent meg Jósé López Regának, Perón személyi titkárának, a jelenlegi népjóléti miniszternek a tollából. López Rega elismerte, hogy a peronisták által használt „nemzeti szocializmus” kifejezés azonos a nacionál-szocializmussal. Ennek ellenére nem arról volt szó, hogy Perón a harmincas években megismert olasz és német fasizmust akarta átültetni a hetvenes évek Argentínájába. Tény azonban, hogy a fogalom — a peronisták politikai értelmezésében — nagyon ködös volt, és igen kevéssé hasonlított a balszárny teoretikusainak és politikusainak fölfogásához. A hivatalos peronizmus szocializmus-fogalmának semmi köze sem volt a tudományos szocializmushoz. Az ideológiai zavarosság és a politikai ellentmondásosság azonban a peronista Cámpora-kormány beiktatásakor még alig volt érzékelhető. „1973 májusa és júliusa között a peronista baloldal ujjongott. Perón akkor még nemzeti szocializmusról beszélt, Cámpora pedig »elnök elvtárs« volt; a tömeg Allendét és Dorticóst éltette az utcán; a gerillaharcosok kijöttek a börtönből; a belügyminiszter figyelmeztette a rendőrséget, hogy már elmúlt a nép elnyomásának ideje; a kormány egyik tagja egy Amerika-közi fórumon kérdésessé tette az Amerikai Államok Szervezetének létjogosultságát; a szárazföldi hadsereg fő- parancsnoka szembeszállt a Pentagonnal egy másik tanácskozáson; az egyetem a radikális csoportok kezében volt. Fél év alatt azonban megváltozott a helyzet, attól fogva a konzervatív peronisták ujjongtak: Perón már nem beszélt szocializmusról; a parlament visszaállította az elnyomó törvényeket; elhatározták az egyetemek »megszelídítését«; már nem volt a helyén az »elnök elvtárs«, a belügyminiszter és a hadsereg főparancsnoka, sem az a funkcionárius, aki elítélte az AÁSZ-t.” (83.1.) Cámpora nem baloldali volt, hanem korszerűsítő, aki részvételt biztosított a forradalmi csoportoknak. Ez a részvétel elenyésző kisebbségi jellegű volt, mégis előrelépést jelentett a baloldal számára. A jobboldal szempontjából viszont időveszteség volt. Megkezdődött az erőszak új szakasza. Egyfelől a változások hívei, másfelől ezek ellenségei folyamodtak az erőszakhoz. A türelmetlenség és az erőszak légkörének kedveztek azok is, akik — a hatalom különböző sáncaiból — olajat öntöttek a tűzre. Ezzel azonban keresztezték Perón terveit is, hiszen a vezér tisztában volt az ország megbékítésének szükségességével. Egy politikai gyilkosság után a peronista főtanács bizalmas utasítást küldött a Justicialista Nemzeti Mozgalom tartományi delegátusainak. A parancs gyakorlatilag a marxizmus elleni keresztes hadjárat meghirdetése volt. Kimondta, hogy a peronistáknak a tüntetéseken és más nyilvános megmozdulásokon minden eszközzel meg kell akadályozniuk a marxizmussal kapcsolatban álló frakciók részvételét. Ez az utasítás — a szerzők szándékától függetlenül — utólagos igazolása lehetett a Perón hazatérésekor, 1973. június 20-án elkövetett repülőtéri vérengzésnek, amelynek áldozatai baloldali peronisták voltak. Ugyanakkor előre felhatalmazást adott a később végrehajtandó hasonló agressziókra is. A peronista mozgalmon belül folyó politikai és fegyveres harc elsődleges célpontjai azóta is a baloldali fiatalok. Ha ez volt a helyzet a peronizmus hatalomra jutása után is, miért nem avatkoztak be a katonák? Terragno így magyarázza: A fegyveres erők 1955-ben egy népszerű kormányt döntöttek meg; tizennyolc évig tiltották és üldözték a többségi pártot; megfosztották hatalmától azt a két elnököt is, akit a lakosság 116
