Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Dr. Fehmi Dzsihangir: A Török Köztársaság fél évszázada
görög hadseregnek Calthorpe (a szövetségesek izmiri hadiflottájának parancsnoka), Calthorpe- nak Churchill, Churchillnek pedig a Shell-társa- ság leányvállalatát, a Turkish Petróleumot képviselő Curzon úr adott parancsot. A mosuli kőolaj legnagyobb részvényese, Curzon úr, mindenkinél jobban tudhatja, hogyan kell viselkednie a görög hadseregnek az angol olajmonopóliumok érdekei szempontjából.” (19. 1.) (Talán nem erőltetett az, ha a mai közel-keleti helyzetre — az Egyesült Államok és Izrael szerepére — emlékeztetve megjegyezzük, hogy ott a burzsoázia taktikai repertoárjából elővett, már-már klasszikusnak számító módszerrel van dolgunk. A kérdés másik aktuális vonatkozása: az 1918. május 15-én Izmirben végrehajtott vérengzés — partra szálló görög katonák ártatlan törökök ezreit mészárolták le — emléke nem múlt el, a mai napig kísért a két ország viszonyában.) Hasonló történelmi tanulsággal szolgál a nyugatiak azon erőfeszítéseinek bemutatása, hogy éket verjenek a török állam és a fiatal Szovjetunió közé. A szerző az angol külügyminisztérium egykor titkos dokumentumaiból idézve bizonyítja, milyen aggodalommal szemlélték a nyugatiak a két szomszédos állam között kibontakozó szimpátiát, együttműködési szándékot. (Csupán emlékeztetőül jegyezzük meg: a nehéz helyzetben levő fiatal szovjet állam több mint tízmillió arany rubellel, fegyverrel, felszereléssel segítette Kemal Atatürk kormányát. Kemal tisztában volt az együttműködés fontosságával. Az ő kezdeményezésére írták alá 1921. március 16-án Moszkvában a két állam közötti barátsági szerződést, amely többek között kimondja: „Mindkét szerződő tél megállapítja, hogy Kelet népeinek nemzeti felszabadító mozgalma, s Oroszország dolgozóinak egy új társadalmi rendért folytatott harca egymással szorosan összefüggnek; ünnepélyesen elismeri a népek jogát a szabadságra és a függetlenségre, valamint azon jogukat is, hogy kormányformáikat kívánságuknak megfelelően válasszák meg.” Néhány idézet az angol diplomatáknak az akkori angol külügyminiszterhez írott jelentéseiből: ,,. . .A bolsevikok segítségét élvező kemalisták tevékenysége veszélyes következményekkel járhat...”; „ha nem folyamodunk erélyes katonai akcióhoz, a hatalom a nacionalisták kezébe kerülhet. Ráadásul attól tartunk, hogy a nép túlnyomó részének szemében népszerű bolsevik elvek Törökországban is elterjednek. Azt a benyomást kell keltenünk, hogy mi az iszlámot védjük a bolsevizmussal szemben. Amennyire lehetséges, meg kell rontani a bolsevikok és Musztafa Kemal közötti viszonyt. Ezenkívül a muzulmán világ, amely eddig Oroszországot az iszlám ellenségének tekintette, most már észreveszi, hogy valódi ellensége nem más, mint Anglia.” (28.1.) Kemal mint szófiai sajtóattasé 1913-ban a következőket írta: „Amíg nem a paraszt lesz a ország gazdája, addig nem lehetséges az igazi haladás Törökországban.” A felszabadító háború úgyszólván minden terhét a parasztság viselte. (A munkásosztály létszáma ebben az időben mindössze 60—70 ezer főt tett ki.) Kemal mintegy elismerve a parasztság hősi áldozatvállalását, kijelentette a győzelem után: „Az eke az a toll, amellyel Törökország történetét írják.” A feudális ellenállás megakadályozta jelszavának valóra váltását. A tehertétel a mai napig nyomasztja a török valóságot. A szerző történeti tényekkel alátámasztott konklúziója: a földreform mai napig való megoldatlansága a török uralkodó osztályok bűne. Még egy megjegyzés a mezőgazdasággal kapcsolatban: nem ártott volna, ha a szerző néhány mondatot szentel a mák kérdésének, mint ami szintén jelzi a mező- gazdaság struktúrájában meglevő anomáliákat. (Köztudott, hogy a máktermelés — és kábítószer-csempészet — kapcsán Törökország többször keveredett bonyodalmakba.) A könyvből világossá válnak azok az amerikai globális stratégiai célkitűzések, amelyek arra irányultak, hogy az imperialisták a szocialista országok ellen használhassák fel Törökországot, s mindenki mást kiszorítva a versenyből, egyedüli urai legyenek a térségnek. Már a második világháború éveiben 130 milliós $ segélyt kapott az ország az Egyesült Államoktól — aminek fejében az amerikaiak háborítatlanul folytatták felderítő tevékenységüket. Ezt a tevékenységet „átmentették” a háború utáni időszakra is. (Ismeretes, hogy Powers U—2-es gépe a török adanai támaszpontról szállt fel.) Truman-elv, Marshall-terv, NATO-tagság — világos logikai sor. Törökország már 1952. február 18-ika, hivatalos NATO-tagsága előtt — nyugati elkötelezettségét demonstrálandó — 20 ezer katonát 129
