Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 1. szám - Salgó László: Neokolonialista és globális érdekek az Egyesült Államok indokínai politikájában
sí tani a politikai rendezést: szabadon bocsátani a bebörtönzötteket, biztosítani a demokratikus jogokat, létrehozni a nemzeti megbékélés és egyesítés országos tanácsát, lebonyolítani a választásokat és végrehajtani az új kormányra váró hosszú távú feladatot: Vietnam fokozatos, békés újraegyesítését. A kérdés: kinek, mennyiben érdeke ez? A tapasztalatok alapján az Egyesült Államok kétségkívül beletörődne az újraegyesítésbe akkor, ha azt Saigon valósítaná meg, első lépcsőben Délen. Ennek érdekében Washington a tűzszünet előtt — a háború viet- namizálásának logikus folytatásaként — mindent megtett. A párizsi egyezmény aláírását közvetlenül megelőző, 1972. október 30-tól 1973. január 27-ig terjedő időszak, melyben Kissinger szerint „kartávolságra” volt a béke, kitörölhetetlen mamentóként miarad meg mindenki, de különösen a vietnami nép emlékezetében. Az amerikai kormányzat — Lenin szavaival — „fehér kesztyűs gengszterdiplomáciájával” párhuzamosan készítette elő a karácsony és szilveszter közti mindent betetőző s mindent felülmúló terrortámadásokat Hanoi és Haiphong polgári lakossága ellen. Az október 30-án már aláírásra kész egyezményből azonban az amerikaiaknak nem sikerült „kibombázniuk” — a nép ellenállása, a szocialista országok, mindenekelőtt a Szovjetunió segítsége következtében —- a Vietnam ,második honvédő háborújának győzelmét szentesítő egyetlen lényeges pontot sem. Tagadhatatlan azonban, hogy különösen az utolsó három hónap időhúzásával Dél-Vietnamban ellensúlyozni lehetett az amerikai delegáció párizsi diplomáciai kudarcát. A példátlan terrortámadásokkal sikerült erősíteni a gyenge saigoni szövetségest, és gyengíteni az erős ellenfelet, a DIFK által felszabadított területeket. A tűzszünet előtti háromhónapos diplomáciai időhúzás azonkívül lehetővé tette a saigoni bábhadsereg maximális felkészítését. Ebben az időszakban is nyilvánvaló volt — Eliot Richardson hadügyminiszter beismerte —, hogy Thieu rezsim je csak az USA gazdasági és főleg katonai segítségével, a világ harmadik legerősebb hadseregére (és rendőrségére) támaszkodva maradhat fenn. (Lásd Washington Post, 1972. december 28. és 1973. január 18.) A kétezer legkorszerűbb repülőgép és helikopter, a több ezer harckocsi stb. dél-vietnami személyzetének kiképzésére és kisegítésére, vagyis harcba vezetésére legalább tízezer amerikai tiszt maradt Dél-Vietnamban. 1973-ban sok más külföldi, többek közt izraeli állampolgárságú, ugyancsak „civil” szakértő érkezett Saigonba,22 aminek következtében a külföldiek összlétszáma huszonnégyezer fölé emelkedett. Ezek a legjobb képesítésű szakértők és tisztek a párizsi tűzszüneti egyezmény aláírása előtt, a „kartávolságra levő 22 Amerikai és izraeli források nem hagynak kétséget: Tel Aviv fontos szerepet vállalt a saigoni rezsim stabilizálása és egyben saját tisztjei harci tapasztalatainak gazdagítása érdekében. A hivatalos Davar c. lap 1972. november 13-án azt írta, Izrael komoly szerepet vállalt a vietnami háború előző időszakában is. 1972. december 18-án pedig a Maariv c. lap saigoni tudósítóját idézte: Ami a jövőt illeti, „Izrael az USA- val történt koordináció alapján hamarosan taktikai segítséget fog nyújtani Saigonnak”. Az 1973. októberi közel-keleti háború idején számos újabb forrás és tény megerősítette e korábbi információkat. (Lásd Le Monde Diplomatique, 1973. március.) 91
