Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)

1974 / 1. szám - Salgó László: Neokolonialista és globális érdekek az Egyesült Államok indokínai politikájában

„amerikai fiúk” kivonása, illetve újabb bevetése Indokína másik két országában, Laoszban és Kambodzsában — íme e taktika ellentmondásos lépései.

Az amerikai politika célja ekkor az, hogy megtalálja a módját, miképpen kanyarodhat vissza az Egyesült Államok a közvetlen katonai intervenció kitérőjéről az amerikai hagyományokhoz, a belpolitikai helyzethez és a nemzetközi erőviszonyokhoz jobban alkalmazkodó neokolonializmus útjára, „a láthatatlan birodalom” keretei közé. A neokolonialista és a globális imperialista érdekek összefonódása, az új koncepció és végrehajtási módjának keresése egyaránt jellemző.

A párizsi négyes tárgyalások kezdetétől, 1969 januárjától az 1973-as januári tűzszünetig terjedő időszak amerikai stratégiáját és taktikáját a New York Times (1973. január 9.) hasábjain Sulzberger tömören így definiálta: Washington számára elkerülhetetlenné vált annak világos felismerése, hogy „Délkelet-Ázsióban a háború vietnamizálásától el kell jutnia a béke vietnamizálásáig”.

A meghatározás szemléletes, mégis két kiegészítés indokolt.

Először: Ami a „háború vietnamizálását” illeti: az amerikai elnök 1969 júliusában Guam szigetén mondott beszédében még változatlanul vallotta, hogy „az USA globális hatalom”, amely felelős a világban végbemenő folyamatokért. Továbbra is teljesíti a korábbi szerződésekben vállalt kötelezettségeit, de az elodázhatatlan taktikai változás jegyében azt kívánja, hogy az ezekből fakadó terhek megfelelő részét szövetségesei vállalják magukra, saját védelmük érdekében. Európában inkább anyagiakkal, a Távol-Keleten elsődlegesen emberrel, katonával. A Guam-doktrína alapvető céljával

— ázsiaiak harcoljanak Ázsiáért — kifejezte a nyílt amerikai intervencióról a hagyományos neokolonialista útra való visszakanyarodás szándékát, első kísérletét.

A háború vietnamizálása, amely ennek a koncepciónak részét képezi, kifejezésre juttatta, hogy az USA egyfelől nem kíván másutt újabb vietnami típusú nyílt háborúba belesodródni. Másfelől viszont ezzel a taktikai változással — a tárgyalásos megoldás helyett — 1969-et követően még a háború folytatását és győztes befejezését kívánta — a harcolók és a „halottak” bőrszínének megváltoztatásával. Többek között amerikai belpolitikai és gazdasági meggondolások miatt. Egy amerikai zsoldban utolsó töltényig harcoló vietnami katona ellátmánya átlagosan tízszer kevesebbe került, mint egy amerikai sorkatona harcba vetése. Az ázsiai fiú rokkantsága, halála pedig nem járt semmiféle következménnyel az Egyesült Államokban.

Maga a háború „vietnamizálása” — az igazsághoz ez is hozzátartozik

— nem teljesen amerikai találmány. A francia kolonialisták már 1947-ben hasonló dilemma előtt álltak. Leclerc tábornok 1947 januárjában az idegenlégiós alakulatok helyett ötszázezer francia sorkatonát követelt Párizstól, hogy elfojtsa a „felkelést”. Néhány hónappal később Valluy tábornok százharmincezerrel is beérte volna, abban az esetben, ha sikerül Bao Dai bábhadseregének megszervezése, a „sale de guerre” piszkos feladatainak átadása. Mivel ez a terv kivihetetlennek bizonyult, be kellett érniük az egységek „sárgításával” (jaunir les unités). A francia és az amerikai kon88