Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 1. szám - Salgó László: Neokolonialista és globális érdekek az Egyesült Államok indokínai politikájában
cepció közötti kétségtelen különbség az, hogy az előbbiek csak korlátozott mértékben kezdtek hozzá reguláris bábhadsereg, önálló bennszülött egységek szervezéséhez. A valóságban a helyi harcosokat csak besorozták az anyaországból, illetve az afrikai gyarmatokról hozott néger és arab egységekbe, jóllehet ez az utóbbiak esetében láncreakciós következményekkel járt.19 Másodszor: A francia kolonialisták tapasztalatai alapján és az összehasonlíthatatlanul nagyobb anyagi eszközök birtokában az amerikaiak kezdettől fogva önálló, reguláris bábhadsereg felállítására törekedtek. Először a háború megnyerésének reményében, azután pedig a tárgyalásos kiútkeresés kényszerhelyzetében. A Nixon—KissingerHkoncepció — a későbbiekben visszatérünk erre — éppen arra épült, hogy az amerikai reguláris hadsereg kivonása után ütőképes bábhadsereg maradjon Dél-Vietnamban. Enél- kül. ugyanis nem lehet visszatérni a nyílt intervenciós háború süppedős kitérőjéről az amerikai neokolonialista politika hagyományos és szilárdabbnak bizonyult régi útjára. Paradox módon az intervenciós háborúból kivezető út keresésénél — akárcsak a beavatkozás kezdetén — jelentős mértékben esett latba a nemzetközi munkásmozgalom megosztottsága. Kissinger első pekingi látogatása (1971. július) után kirajzolódtak a vietnami tűzszünethez vezető új taktika körvonalai: egyfelől diplomáciai nyitás Pekingben és folytatás Moszkvában; másfelől a „big stick” legkorszerűbb változata, a B—52-esek brutális bevetése, a második világháborús bombázások összteljesítményének túlszárnyalása, a Tonkini-öböl Johnsont is elrettentő blokádja.20 Mindezek ellenére Washington számára nem maradt más kiút, mint amit Ho Si Minh ajánlott kezdettől fogva: „a tisztes kivonulás útja.” Ezt követelte a katonai eszközök hatástalansága, illetve hatékonysága. A szocialista országok kollektív segítsége, mindenekelőtt a B—52-eseket Hanoi és Haiphong felett megtizedelő szovjet rakéták tűzereje, kezelőinek bátorsága, s ami a legfontosabb: a lakosság töretlen ellenállása. Az elodázott párizsi egyezmény aláírását követelte a világpolitikai helyzet, az Egyesült Államok diplomáciájának új vonalvezetése is. Mind a nyugati szövetségesek Genfhez képest is fokozódó ellenállása, mind a semleges államok és a harmadik világ tiltakozása. Ugyanebbe az irányba kényszerítette az Egyesült Államokat „keleti politikája”, az amerikai— szovjet és az amerikai—kínai viszony változása is. Lehetett-e a párizsi egyezmény aláírása nélkül komolyan tárgyalni —- elsősorban a Szovjetunióval — más világpolitikai kérdésekről, bilaterális problémákról? 19 Lásd Général Beaufre: L’expedition de Suez. Ed. B. Grasset, Párizs 1967. Az ismert tábornok, katonai szakíró, az Algériában állomásozó francia csapatok, majd az 1956-os szuezi expedíciós hadtest parancsnoka könyvében többször kitér az indokínai „sárgítás” veszélyére, a vietnami, indókínai ellenállás távolabbi következményeire. „Az indokínai háború elhúzódása aláhúzta gyengeségeinket. Dien Bien Phu kudarca 1954-ben megadta a jelet először az észak-afrikai, tunéziai, majd az algériai és marokkói felkeléshez.” (229. old.) 20 Vö. Richard Whalen: Catch the Falling Flag. Boston 1972. 27—35. és 128— 129. old. 89