Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 1. szám - Salgó László: Neokolonialista és globális érdekek az Egyesült Államok indokínai politikájában
1964 augusztusában a Tonkini-öbölben lezajlott provokáció ürügyén — amely a „Pentagon Papers” nyomán ma már majdnem minden részletében ismert — a Johnson-adminisztráció Északon a szocialista VDK ellen bevetette bombázóit, Délen partraszállási parancsot adott expedíciós hadseregének, melynek létszáma az eszkaláció végső fázisában meghaladta az ötszázezer főt. Az USA politikájának Genf utáni módosulását jellemezve a kommunista és munkáspártok 1969 júniusában elfogadott dokumentuma rámutat: míg az Egyesült Államok a többi imperialista hatalommal együtt Ázsia, Afrika, Latin-Amerika számos országában széles körben él a gazdasági, politikai, ideológiai behatolás és leigázás neokolonialista módszerével, Vietnamban jegyveres intervencióba kezdett. Az indítóokokat és a remélt célokat, a világnézeti motívumokat és a globális politikai törekvéseket tömören összegezi a Moszkvában közösen megszövegezett dokumentum: „A vietnami jegyveres intervenció különleges helyet joglal el az amerikai imperializmus katonai-politikai terveiben. Az agresszor célja az volt, hogy eltiporja a szocializmus egyik előretolt állását Ázsiában, elzárja Délkelet- Ázsia népei elől a szabadság, a haladás útját, csapást mérjen a nemzeti jelszabadító mozgalomra, s próbára tegye, mennyire szilárd a szocialista országoknak, a világ összes dolgozóinak proletár szolidaritása.”17 Az események során bebizonyosodott, hogy a terv irreális, hogy az Egyesült Államok katonailag, hagyományos fegyverekkel képtelen térdre kényszeríteni Vietnamot. A dél-vietnami felszabadító erőik 1968-as Tét- offenzívája után az Egyesült Államokban mind jelentősebb, mind szélesebb körben kellett elfogadni Henry Kissinger professzor értékelését: ha egy gerillahadsereget nem lehet megsemmisíteni, akkor az győzött; ha egy nagyhatalom nem tud győzni, akkor veszített. A professzor következtetése, Vietnam egyik fő tanulsága: „Az USA már nem rendelkezik azokkal a lehetőségekkel, hogy célkitűzéseit globális lendülettel folytassa.”18 A „vietnamizálás” koncepciójától a tűzszünetig A francia fővárosban, a Kiéber sugárúton 1968. május 13-án megkezdett tárgyalások első állomása volt annak a hosszú, a Nixon-adminisztráció négy évét végigkísérő folyamatnak, amely végül is az amerikai politika újabb fordulópontjához vezetett. A VDK és az USA közötti eredetileg kettős, majd 1969 januárjától a DIFK, illetve Saigon képviselőivel kibővített négyes tárgyalás az Egyesült Államok visszavonulási taktikájának egyik terepe volt. Tárgyalások és a tárgyalások felfüggesztése, több mint százötven nyílt plenáris ülés és legalább tizenöt titkos Le Dúc Tho—Kissinger találkozó Párizsban; felfüggesztett, részleges és totális terrorbombázás Vietnamban; dezeszkaláció, az 17 A kommunista és munkáspártok nemzetközi tanácskozása. Moszkva 1969. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1969. 10—14. old. 18 H. Kissinger: Central Issues of American Foreign Policy. Agenda for the Nation. Washington 1968. 612. old. 87
