Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 1. szám - Salgó László: Neokolonialista és globális érdekek az Egyesült Államok indokínai politikájában
A svájci tárgyalások vége előtt néhány héttel az amerikaiak megtalálták vietnami váltógamitúrájuk vezetőjét, Diemet, akit — Sulzberger szavaival — egy belga kolostorból szedtek elő és vittek Saigonba. Genfben pedig az Egyesült Államok képviselője, a tüntetőén távozó Dulles helyettese, Bedell-Smith tábornok már a jövőre gondolt, és szabad kezet követelt kormányának a beavatkozásra. A záróülésen Bedell-Smith a következő szavakkal kezdte deklarációját: „Mint már július 18-án közöltem, kormányom nem hajlandó csatlakozni az értekezlet elé terjesztett közös nyilatkozathoz.” Igaz, az Egyesült Államok „egyoldalú nyilatkozatában” kijelentette: tudomásul veszi a július 21-én kelt genfi nyilatkozat pontjait az elsőtől a tizenkettedikig, és nem fogja fenyegetéssel vagy erőszak alkalmazásával megzavarni végrehajtásukat... Ez azonban — emeli ki Fleming professzor — a „dühös tagadás” előjátéka volt.15 A dél-vietnami diktatúra meghiúsította az 1956-ig kötelezően előírt választásokat, mivel Diem osztotta Eisenhower véleményét: ekkor a szavazatoknak legalább 75—80%-át Ho Si Minh-ék kapták volna. A 17. fokot a genfi egyezmény ellenére ideiglenes katonai demarkációs vonalból politikai, területi határrá változtatták. Attól délre pedig gátlástalanul hozzákezdtek Dél-Vietnam baloldali, demokratikus erőinek fizikai megsemmisítéséhez. Az osztályharc vastörvényeinek következtében a hazafias erőknek nem maradt más választásuk, mint az önvédelem, a fegyveres ellenállás. Az amerikai nyílt intervenciós politika radikális változása tulajdonképpen ebben az időszakban lett szembetűnőbb, jóllehet a katonai intervenció 1964-ig közvetett módon érvényesült. J. F. Kennedy elnök úgy vélte, hogy 10—30 ezer katonai tanácsadó elegendő lesz Diem hadseregének talpraállításához, tisztikarának kiképzéséhez. (E tisztek közt már ott volt egy politikai értelemben tartalékos, valójában igen aktív százados, Nguyen Van Thieu.) Stratégiailag azonban minden komoly katonai és indokínai szakértő kezdettől fogva megalapozatlannak tartotta a győzelmet ígérő terveket. Amikor Kennedy beiktatása után, 1961 májusában Párizsban járt, de Gaulle tábornok óvta az elnököt illúzióitól:16 „Az intervenció ebben a térségben megállíthatatlan gépezet lesz. Attól a pillanattól kezdve, hogy a nemzetek öntudatra ébrednek, semmiféle idegen hatalomnak, bármilyen erős legyen is, nem lehet esélye a győzelemre. Önök, amerikaiak, tegnap el akarták foglalni a mi helyünket Indokínában. Most nyomunkba lépnek, és lángra lobbantanak egy olyan háborút, amelyet mi befejeztünk. Előre megmondom, minden áldozatuk és költség ellenére lépésről lépésre feneketlen katonai és politikai mocsárba fognak süllyedni.” Kennedy halála után az indokínai helyzet egyértelmű választ követelt: visszavonulni, vagy tovább menni az eszikaláció lépcsőfokain? Az Egyesült Államok mindenhatóságának képzete, a diplomáciai frontok kuszáltsága s nem utolsósorban, a nemzetközi munkásmozgalom megosztottsága az utóbbira csábította Washingtont. 15 D. F. Fleming: The Cold War and Its Origins. I. köt. Doubleday and Comp., New York 1961. 694—695. old. 10 Charles de Gaulle: Mémoires d’espoir, I. köt. 1958—1962. Plon, Párizs 1970. 268—269. old. 86
