Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Palánkai Tibor: A Nemzetközösség Nagy-Britannia közös piaci csatlakozása után
származó importjukra szükség szerint fenntarthassák, növelhessék vagy újra bevezethessék a vámokat vagy mennyiségi korlátozásokat. A liberalizálás azonban az EGK részéről is részleges volt. Számos olyan mezőgazdasági termék kimaradt, amely az afrikai országok exportbevételeiben jelentős szerepet játszik. Az egyezmények keretében a társult országok pénzügyi segélyeket és hiteleket is kaptak infrastrukturális és mező- gazdasági beruházásokra, ezek összege a jelenleg érvényben levő második yaoundéi egyezmény szerint körülbelül 1 milliárd dollár. A társulási egyezményekhez az EGK-országoknak sokirányú érdeke fűződött. Az EGK volt gyarmattartó országainak az volt a céljuk, hogy a volt gyarmati területeken megőrizzék gazdasági és politikai befolyásukat és pozícióikat, s a volt gyarmati országokat politikailag és gazdaságilag továbbra is magukhoz kapcsolják. A társulást támogatta a többi tagország is, hiszen abban behatolási lehetőséget látott partnerei korábbi gyarmataira. A társulás a fekete-afrikai országok nyersanyag- és agrártermelésének kihasználását, piacaik biztosítását és az EGK-országok tőkebefektetéseinek és expanziójának előmozdítását szolgálta. A társulásokkal az EGK a szocialista országok, valamint az Egyesült Államok afrikai befolyásának erősödését is ellensúlyozni próbálta. A társulási viszony a kollektív neokolonialista törekvések sajátos megvalósulási formájának is tekinthető. A társulás az afrikai országok részéről alapvetően a nyugat-európai országokra való gazdasági ráutaltságukon alapult. A gyarmati munkamegosztás öröksége és kereskedelmi függőségük miatt a társulás számukra olyan szükséglet volt, amiről csak komoly nehézségek árán mondhattak volna le. A társulásra ösztönözték ezeket az országokat az EGK pénzügyi és technikai segélyígéretei is, és kormányaik egy része a közös piaci magán- társaságok tőkebefektetéseit is bátorítani akarta. Az EGK-hoz való társulás a volt gyarmati országok számára nyugat-európai piacaik kiszélesítését is jelentette. Hasonló tényezőkre és megfontolásokra épül a társulásoknak a brit közös piaci belépéssel kapcsolatos kibővítése is. Valójában több nemzetközösségi ország már a brit csatlakozástól függetlenül is próbálkozott az EGK-hoz való társulással. Több éves tárgyalások után három kelet-afrikai ország, Tanzánia, Uganda és Kenya 1968 júliusá ban társulási egyezményt írt alá az EGK-val. Az ún. arushai megállapodások szintén a kereskedelem részleges liberalizálásán nyugodnak. A yaoundéi társultak exportérdekeinek védelmében azonban a kelet-afrikai országok néhány trópusi termékének az EGK- ba irányuló exportját mennyiségileg korlátozzák, s a Kelet-afrikai Gazdasági Közösség is csak az EGK mintegy 60 termékére nyújt vámpreferenciákat. Az arushai egyezmények abban is különböztek a yaoundéi társulásoktól, hogy a három kelet-afrikai ország számára nem irányoznak elő egyezményes pénzügyi és műszaki segélyeket. Ugyancsak liberalizálják viszont a magántőke letelepülési feltételeit. A nemzetközösségi országok közül 1972-ben Mauritius csatlakozott a yaoundéi társulási egyezményekhez. Az Európai Gazdasági Közösséggel 1966 júliusában Nigéria is társulási megállapodást írt alá, de a szerződést nem ratifikálták. Málta és Ciprus külön társulási egyezményeket kötött az EGK-val, melyek távlati célja a vámunió és a teljes EGK-tagság elérése. A jelenlegi yaoundéi és arushai társulási egyezmények 1975. január 31-ig érvényesek. A társulási egyezmények megújítását a tervek szerint összekapcsolják azok ki- szélesítésével. Az EGK a brit nemzetközösségi fejlődő országok nagy részének felajánlotta a társulás lehetőségét; a Nemzetközösség mintegy 20 afrikai, illetve karib87
