Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Pásztor Árpád: A feszültségorientációjú kínai külpolitika és a nemzetközi enyhülés
értjük, melynek lényegét Csou En-laj a KKP 1973-ban megtartott X. kongresszusán így világította meg: „Mint ismeretes, a IX. kongresszus (1969) politikai beszámolóját Mao elnök személyes irányításával állították össze. A kongresszust megelőzően Lin Piao Csen Po-tával együtt elkészített egy beszámolótervezetet. Ebben a tervezetben szembehelyezkedtek a forradalomnak a proletárdiktatúra körülményei között való folytatásával, azt állítva, hogy a IX. kongresszus után a fő feladat a termelés fejlesztése lesz. Ez annak a revizionista vonalnak új mezbe öltöztetett változata volt, amelyet Liu Sao-csi és Csen Po-ta csempészett be a VIII. kongresszus (1956) határozatába, és amely azt állította, hogy hazánkban a fő ellentmondás nem a proletariátus és a burzsoázia közötti ellentmondás, hanem az »élenjáró szocialista rendszer és a társadalom elmaradott termelőerői« közti ellentmondás.”4 Akár e két egymást tagadó irányvonal ellentétét tekintjük, akár magát az „osztályharc” elsődlegességét valló Mao Ce-tung-féle irányvonalat, elkerülhetetlenül jelen van a feszültség mint az egymást kizáró két irányvonal közti ellentét természetes velejárója vagy mint az utóbbi irányvonal uralmának létfeltétele, vagyis az „osztályharc” erőszakos fenntartásának szubjektívan manipulált eszköze. Közhelyszerű igazság, hogy a Kínai Népköztársaságra nem a stabilitás, hanem a labilitás a jellemző, amely hullámzó természetű. Egy „zűrzavar” után a stabilizálódás tendenciája kerekedik felül, majd miután ez elért egy fokot, a hatalmi tényezők beavatkozása következtében ismét a labilitás fokozódása válik fő tendenciává. így átmeneti enyhülés után újból és újból a feszültség fokozódása tapasztalható, tehát a folyamat egészére nem az enyhülés, hanem a feszültség jellemző. E feszültségorientáció szubjektív eleme közvetve — amennyiben az oppozíció irányvonala dominál — vagy közvedenül — amennyiben a Mao-féle irányvonal dominál — mindenképpen a jelenleg hatalmon levő vezetők törekvéseihez kapcsolódik. Ezek a folyamatok a kínai vezetésen belüli éles, sokszor bizonytalan kimenetelű hatalmi, személyi harcok formájában zajlanak le. Fejtegetésünkben a fentiekből egy tényezőt szeretnénk kiemelni, nevezetesen a feszültség elemét, amely fontos szerepet játszik a kínai vezetők helyzetfelismerésében és gyakorlati külpolitikájában. Általános törvényszerűség, hogy a külpolitika egy adott ország belpolitikájának folytatása, vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy a külpolitika egy adott ország belpolitikája érvényesülésének, érvényesíthetőségének külső feltételeit próbálja biztosítani.A külpolitika tehát általában összhangban van az adott ország belpolitikájával, jóllehet mint minden társadalmi jelenségnél, itt is adódhatnak ideiglenes fázis- eltolódások. Ha tehát a belpolitika jellemző vonása a feszültség fenntartása, akkor várhatólag a külpolitikában is érvényesül ez a törekvés. Vagy arra szolgál — ez a „klasz- szikus” út —, hogy a belső feszültséget végső soron háborúval vezesse le, miután irredenta, soviniszta, nacionalista stb. ideológiával sikerül a feszültségek egy részét a háborús politika szekerébe befognia, vagy — mint történetesen a kínai vezetők politikájában — a belső feszültség fenntartásának nélkülözhetetlen külső feltétele. A Mao Ce-tung-féle „osztályharcos”, a társadalmat „kulturális forradalmak” módszerével manipuláló irányvonalnak logikus következménye egy „offenzív” feszültségteremtő külpolitika, az ellentétes irányvonalnak pedig, amely hatalomra kerülve a belső feszültségek ^Peking Review, 1973. szept. 7. Az „osztályharcon” ténylegesen a két irányvonal mögött levő erők harcát kell értenünk, nem pedig valóságos társadalmi osztályok harcát. 76
