Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Pásztor Árpád: A feszültségorientációjú kínai külpolitika és a nemzetközi enyhülés
levezetésére használja fel a külső feszültséget, velejárója egyfajta „defenzív” feszültségteremtő külpolitika. A külső feszültség érzetének fokozása csakis bizonyos társadalmi indulatok felszításával lehetséges. A leggyakoribb indulatkeltő tényező a nacionalizmus. Ilyen természetű Kínában a szovjetellenesség, amely a szocialista Szovjetuniót olyan színben igyekszik beállítani, mintha az Kína létét fenyegetné. Hogy ezt az állítását hitelesebbé tegye, a propaganda felhasználja a „szociálimperializmus” fogalmát, és a Szovjetuniót nemcsak Kína ellenségének, hanem a világ „országai, nemzetei és népei” ellenségének tünteti fel. A nemzetközi eseményeket úgy tálalja a kínai közvélemény számára, mintha a tények igazolnák az ellenséges érzület fenntartását, és az éberség, az állandó készenléti állapot szükségességét. E feszültségpszichózis nélkül aligha volna elképzelhető a kínai társadalomnak a külső világ valóságos tényeitől való olyan hermetikus elszigetelése, mint amilyennek napjainkban tanúi vagyunk. Hogy tisztában vannak-e a kínai vezetők azzal, hogy korunk nemzetközi viszonyai lényegesén különböznek attól a képtől, amelyet propagandájuk a kínai és a nemzetközi közvélemény számára megrajzol, azt nem tudhatjuk biztosan. Mindenesetre megállapíthatjuk, hogy a kínai társadalmi fejlődés objektív sajátosságai és szubjektív manipulálása önmagukban is torzult szemléletet kölcsönöznek az e társadalomban élő embereknek. Ismeretelméleti korlátként hatnak a mai nemzetközi viszonyok megítélésében. Jobb esetben viszonylag rövidebb idő alatt utat tör magának a valóságos helyzet reálisabb megítélése, rosszabb esetben pedig viszonylag hosszabb ideig fennáll a tények és megítélésük közti ellentmondás és az azt kifejező külpolitikai gyakorlat, az enyhüléssel szembehelyezkedő külpolitika. Ha a mai Kína helyzetét Marx idézett megállapításának fényében vizsgáljuk — „az emberi fajnak majdnem egyharmadát magában foglaló óriási birodalom. . . az általános mozgással szembehelyezkedve tengődik” —, mintegy a dialektika törvényének szemléletes megnyilvánulásaként azt látjuk, hogy a több mint száz esztendő alatt megindult társadalmi mozgás a „tengődést” ugyan egyfajta állandó dinamizmussá változtatta, de ez a dinamizmus egyelőre éppúgy az „általános mozgással” való szembehelyez- kedést jelenti, mint a Marx korabeli Kína tengódése, csak — mondhatnánk — ellenkező előjellel. Most a nemzetközi enyhülés képviseli bizonyos értelemben azt az „általános mozgást”, amellyel a kínai feszültségpszichózis szembeszáll. A dialektika törvényei szerint mindkét esetben Kína kényszerül változtatásra, vagyis az általános tendenciához való igazodásra: az egyik esetben az örökkévalóságra berendezkedett konfuciuszi társadalmat felváltotta egy félfeudális-félgyarmati társadalom, majd a Kínai Népköztársaság, és ezzel megteremtődött a lehetőség a történelmi lemaradás felszámolására; a másik esetben pedig az objektív okok következtében létrejövő nemzetközi enyhülés tendenciája előbb- utóbb rákényszeríti Kínát arra, hogy közreműködjék a világbéke megteremtésére irányuló erőfeszítésekben. 77