Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Pásztor Árpád: A feszültségorientációjú kínai külpolitika és a nemzetközi enyhülés
sorolható be. Az „első közbülső övezetbe” főképp a harmadik világ országai tartoznak, melyek „Kína természetes szövetségesei”. Kína velük együtt vívja majd meg a korunk „alapvető ellentmondásának” megoldását jelentő harcot: a „szuperhatalmak” visszaszorítását. A világ más országai, amelyek közvetlenül nem érdekeltek a harcban, vagy úgy érdekeltek, hogy a „szuperhatalmak” egyikének vagy másikának katonai-politikai rendszeréhez tartoznak, a „második közbülső övezetbe” sorolhatók. Ez tehát nemcsak a NATO-országokat, Japánt és az európai semleges kapitalista országokat öleli fel, hanem a Szovjetunió szövetségi rendszeréhez tartozó szocialista országokat is. Ezekkel az országokkal szemben a megnyerés, illetve a semlegesítés taktikáját alkalmazza a kínai vezetés a szövetségi rendszerek gyengítése, a „szuperhatalmak” erejének és befolyásának sorvasztása érdekében. Ez a kínai elképzelés egy globálpolitikai koncepció valamennyi lényeges kritériumát tartalmazza. Képviselői saját elképzelésük szerint kívánják — vagy legalábbis szeretnék — átalakítani a világot. Kínán kívül globálpolitikai törekvése két erőnek van: a kapitalista rendszer vezető erejét képviselő Egyesült Államoknak az úgynevezett „szabad világ” védelméről, növeléséről vallott koncepciója, amely valójában a tőke szabad mozgását és az Egyesült Államok monopolista köreinek hegemóniáját szolgálja, és vele szemben a szocialista világrendszer egyáltalán nem leplezett, hanem világosan meghirdetett globálpolitikai törekvése, mely az imperializmus, a kizsákmányolás felszámolását, a nemzetközi haladás, a béke és a szocializmus előmozdítását célozza. A nemzetközi viszonyok alakulását végső soron e két erő küzdelme határozza meg, úgy, hogy a társadalmi fejlődés objektív tendenciájával összhangban cselekvő szocialista világrendszer egyre inkább felülkerekedik az önmagát túlélő kapitalista világrendszeren. Korunkban olyan helyzet alakult ki, hogy az imperializmusnak természetéből fakadó és meghatározott körülmények közt érvényesülő háborús politikája egyre kevésbé érvényesülhet a nemzetközi erőviszonyoknak a szocialista világrendszer javára való eltolódása és a kapitalista világrendszert marcangoló belső ellentmondások, válságok következtében. Az imperializmus egyre inkább képtelenné válik természete szerint cselekedni, és kénytelen elfogadni a békés egymás mellett élés alternatíváját. Ilyen körülmények között jött létre korunkban a nemzetközi feszültség enyhülésének tendenciája, melyet a Kínai Népköztársaság külpolitikája tagadni és gátolni igyekszik. Ez a kínai törekvés természetszerűleg fakad a fent ismertetett kínai globálpolitikai elképzelésből, mivel az csak olyan körülmények között volna megvalósítható, ha a nemzetközi viszonyok valóban megfelelnének a koncepció alapjául szolgáló kínai helyzet- értékelésnek. A mai helyzetről az Új Kína hírügynökség 1974. január 9-i kommentárja például a következő képet nyújtja: „Vannak, akik megkísérlik eltorzítani a képet, és úgy állítani be az 1973-as évet, mint a béke évét, mint valami »fordulatot« a feszültség és az enyhülés, illetve együttműködés között. A történelmi valóság azonban minden igyekezetük ellenére azt mutatja, hogy a világban valójában nagy zűrzavar uralkodik... Világossá vált, hogy minél tovább tart a »biztonsági konferencia«, annál nagyobbá válik a biztonság hiánya, és minél tovább tart a »fegyverzetcsökkentési konferencia«, annál jobban kiéleződik a fegyverkezési verseny.”2 Mivel a nemzetközi viszonyokban tapasztalható „felfordulás”, „megosztottság”, és „átrendeződés” nem olyan természetű, mint amilyennek a kínai külpolitika irányítói látni szeretnék, energiáikat úgy 2 Peking Review, 1974. jan. 18. 74
