Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Péner Imre: Az NSZK keleti politikája a nagykoalíció éveiben (1966-1969)
szik, hogy kiszélesítse a belnémet kereskedelmet, amely nem külkereskedelem.”41 Brandt a Nyugat-európai Unió 1966. december 14-i párizsi ülésén tartott beszédében kifejtette, hogy „mi békés megegyezéssel akarjuk leküzdeni Németország megosztottságának tűzfészkét. . . Amit meg tudunk tenni a honfitársainkhoz fűződő emberi, szellemi és gazdasági kapcsolatok előmozdítása érdekében, azt tegyük meg. .. Ha ehhez kapcsolatokra lesz szükség hatóságaink és Németország másik részének hatóságai között, mi ennek érdekében fogunk fáradozni. Az ilyesfajta kapcsolatok nem jelentik egy második német állam elismerését.”42 A kancellárnak és helyettesének első hivatalos megnyilatkozásai már jelzik a „Kontinuität und Wandel” (folyamatosság és változás) jelszó tartalmát az NDK-val szemben alkalmazott új taktikában. A folyamatosság az egyedüli képviselet elvének fenntartása, az NDK önálló állami létének további tagadása. A változás csak az, hogy a Németország másik részében élő „honfitársaknak” felkínálják a kapcsolatok változatos formáit, és szükség esetén akár „hatóságaikkal” is hajlandók érintkezésbe lépni. A „változás” elérésére irányuló kezdeményezések során azonban egyre gyakoribbá váltak az összeütközések a CDU — CSU azon erőivel, melyek szembeszegültek ezzel a hajlékonyabb vonallal, a kapcsolatok minden formájával. Nem értették ugyanis meg, hogy az új taktika az NDK- nak a szocialista táboron belüli elszigetelésére irányuló erőfeszítéseket azzal az új próbálkozással kapcsolja össze, hogy „az emberi, szellemi és gazdasági kapcsolatok” fejlesztésével éket verjen az NDK lakossága, valamint párt- és állami vezetése közé. Az SPD-miniszterek jó érzékkel figyeltek fel az NDK lakosságának növekvő állampolgári büszkeségére, „tárgyilagosan méltányolták” a „nehéz körülmények ellenére” elért eredményeket, és a „tárgyilagossággal” és „segítőkészséggel” szerették volna elérni, hogy a „zónában” élő „honfitársak” méltányolják politikájukat. így szerettek volna olyan változásokat előmozdítani az NDK-ban, amelyek fokról fokra elhárítják az akadályokat az újraegyesítés bonni receptre történő végrehajtása útjából. Különösen aktív volt e téren a Wehner vezette Össznémetügyi Minisztérium. Wehner a Washington Post bonni tudósítójának adott interjújában, amelyet a Die Andere Zeitung 1967. február 9-i száma ismertetett, javasolta a négy nagyhatalom Németország- konferenciájának megtartását, amelyen a két német kormány részvétele mellett napirendre lehetne tűzni olyan kérdéseket, mint: — az erőszakról való lemondásra vonatkozó nyilatkozatok kicserélése Közép- és Kelet-Európában; — megegyezés a csapatok és a fegyverzet Németország mindkét részében történő csökkentéséről, amelynek első lépése a meglevő potenciál befagyasztása lehetne; — „Össznémet Bizottság” felállítása, amely a potsdami szerződés végrehajtásával kapcsolatos ajánlásokat terjesztene a győztes hatalmak elé. Ugyanennek a lapnak 1967. március 30-i száma ismertette Helmut Schmidt javaslatait a közlekedési hálózat közös kiépítése, a kulturális és tudományos cserék, az NDK és az NSZK közötti telefon-összeköttetés, az utasforgalom és a fizetési eszközök cseréje ügyében. A szociáldemokrata miniszterek az efféle javaslatokkal azt akarták bizonyítani az NSZK lakossága előtt, hogy objektívak, szakszerűek, figyelembe veszik a „realitásokat” 41 Die deutsche Ostpolitik. 162—163. old. 42 Über die Rolle Sozialdemokratischer Minister in der Regierung Westdeutschlands — Erfahrungen von 15 Monaten „Grosse Koalition”. Berlin 1968. 10. old. 64
