Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Péner Imre: Az NSZK keleti politikája a nagykoalíció éveiben (1966-1969)
és a „közös német érdekeket”, „az ország mindkét részében”. A nemzetközi közvéleményt arról akarták meggyőzni, hogy az emberi kapcsolatok megkönnyítésén fáradoznak, és az igazi békepolitika szellemében mindenfajta tárgyalásra hajlandók. A tettek azonban ellentmondtak a szólamoknak. A Wehner-féle Össznémetügyi Minisztérium az NDK elleni diverziós tevékenység köpontjává vált. Csupán 1967 januárja és áprilisa között több mint egymillió uszító röpiratot juttattak léggömbökkel az NDK területére. 1967 —68-ban a Wehner-féle minisztérium 250 millió márkát költött az NDK elleni diverziós tevékenységre, uszító röplapok előállítására és az NDK-ba való juttatására, határprovokációk szervezésére és az ún. „keletkutató” munkák finanszírozására. Az NDK iránti új, „hajlékony” politika az NDK-ba való ideológiai és politikai behatásoknak, az NDK „liberalizálásának” minden olyan lehetséges formáját igyekezett mozgásba hozni, amely nem járt azzal a veszéllyel, hogy táplálja az „elismerés” iránti hajlandóságot. A szociáldemokrata sajtószolgálat 1967. április 21 -i kiadványa méltán büszkélkedett azzal, hogy „amióta Herbert Wehner átvette az Össznémetügyi Minisztériumot [amit később a kiskoalíció a szerintük jobban hangzó Belnémet Kapcsolatok Minisztériumának keresztelt át], új szakaszába lépett a Németország-politika. Megkezdődött az akciók ideje”. Ezekkel az akciókkal szerettek volna a Brandt és Wehner köré tömörülő szociáldemokrata vezetők változást előidézni az NDK politikai viszonyaiban, az NDK és a szocialista országok kapcsolataiban, és e változás alapján elérni az NDK közeledését az NSZK politikai és gazdasági viszonyaihoz. Az elérendő és elérhetőnek vélt közeledés elméleti megalapozását kívánta szolgálni a konvergencia és a „demokratikus szocializmus” elmélete. Mindkettőben a szociáldemokrata vezéreknek az a törekvése jut kifejezésre, hogy meghamisítsák a kapitalizmusból a szocializmusba való világméretű átmenet tudományosan megalapozott és a gyakorlatban beigazolódott törvényszerűségeit. A „demokratikus szocializmus” propagálásával szerettek volna az NDK polgárai előtt egy olyan „szocializmus”-modellt népszerűsíteni, amely vonzó alternatívát jelent a tudományos szocializmussal szemben. Ezt célozta a konvergenciaelmélet alkalmazása az NSZK és az NDK közötti viszonyra. A Die nem Gesellschaft 1968. júliusi—augusztusi számának egyik cikke, mely az NDK fejlődésének várható irányával foglalkozott, így érvelt: „A politikában az átértékelés katalizátora a technika fejlődése, amely nem tesz különbséget a társadalmi rendszerek között. Ahogyan például a Szövetségi Köztársaságban a fejlődés Amerika nyomdokain halad, úgy fogja követni az NDK is az NSZK fejlődését, mégpedig nem csupán a technika, hanem az élet minden területén, mivel az emberek a különböző társadalmi rendszerek ellenére természetükre nézve egyformák. A kérdés csupán az, milyen ütemben megy ez végbe ”43 A szociáldemokrata vezetők ideológiai-politikai eszközökkel szerették volna meggyorsítani e képzelt folyamatot, és ettől remélték pártjuk befolyásának további gyors növekedését. Willy Brandt szerint a szociáldemokrácia olyan szellemi-politikai áramlat, melynek alapeszméi „vezérlő eszmék: valóra váltásuk az emberiség többsége által még csak ezután várható. Nemcsak Európában, hanem a harmadik világ távoli részeiben is a szociáldemokrácia új virágzására számítok. Másutt is tudomásul kell majd venni, hogy a halottnak mondott szociáldemokratizmus ismét megújul”.44 Hogy hol van ez a „másutt”, arról Henryk Skrzypczak, a nyugat-berlini Történelmi Bizottság főtitkára így elmél43 Die neue Gesellschaft, 1968. július—augusztus. 336. old. 44 Uo. 1970. 1. sz. 40-41. old. 65
