Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Péner Imre: Az NSZK keleti politikája a nagykoalíció éveiben (1966-1969)
nyilatkozata már abból indult ki, hogy „a csehszlovákiai invázió súlyos nemzetközi válságot idézett elő”, s az NSZK biztonságának megvédése érdekében szükség van a NATO és „a német, európai és szövetséges politika alapjainak” megerősítésére.38 A Bundestag 1968. szeptember 25-i határozatában arról van szó, hogy „egy szovjet fenyegetéssel szemben véd bennünket az Észak-atlanti Szövetség”, hogy „Európa népei mindaddig nem találnak tartós és igazságos békére, amíg népünk a megosztottság kényszere alatt marad”, és hogy „Németország másik részének külföldként vagy a német nemzet második szuverén államaként való elismerése nem jöhet számításba”.39 A hivatalos megnyilatkozások arról tanúskodnak, hogy augusztus 21-ike első sokkhatása alatt az SPD vezetése meghajolt a CDU—CSU makacsabbá és merevebbé váló politikája előtt. Az SPD azonban — 1961 augusztusához hasonlóan — előbb tért magához a megrázkódtatásból, mint a CDU, és az új helyzetből levonta azokat a keleti politikára vonatkozó reális következtetéseket, amelyek levonására a CDU máig nem volt képes. A CDU-val való szembefordulás pontos nyomon követését több körülmény nehezíti. A kritikus helyzetben az SPD is igyekezett megőrizni az egységes és erős kormány látszatát, és kerülte a nyűt vitát. A CDU hatékonyan tudott támaszkodni a húszéves kormányzása alatt kiépített, hozzá hű apparátusra meg a kancellári hatalomra, amellyel a szociáldemokrata miniszterek és különösen a szociáldemokrata külügyminiszter minden lépését ellenőrizte és cenzúrázta. Kiesinger utólag bevallotta: „A külügyminisztériumnak a Szovjetunióhoz intézett minden jegyzékén gyakorlatilag törlést vagy korrigálást hajtottam végre.”40 Az SPD vezetésében is fokozatosan kerekedett felül augusztus 21-ike után az a vélemény, hogy a szelektív egymás mellett élés addigi gyakorlatával nem lehet a Szovjetunió, az NDK és a többi szocialista ország kapcsolatát oly mértékben meggyengíteni, hogy ezzel elháruljanak az akadályok a keleti politika fő célja, újraegyesítés útjából. 3. A keleti politika NDK irányában „A német keleti politika mindig Németország-politika, azaz célja az újraegyesítés” — hangsúlyozta Ernst Majonica, a CDU korábban már idézett külpolitikai szakértője. Ez a megállapítás pontosan ráillett az SPD keleti politikájára is, amelyet az NDK irányában a „Wandels durch Annäherung” (közeledés által elérendő változás) jelszó plasztikusan jellemzett. A nagykoalíció létrejöttével a jelszóban megfogalmazott törekvés a kormánypolitika szerves részévé vált. Kiesinger 1966. december 13-i kormánynyilatkozatában leszögezte, hogy magukat tartják az egyedüli, szabadon és demokratikusan megválasztott német kormánynak, amely egyedül jogosult az egész német nép nevében beszélni. Ugyanakkor „ez nem jelenti azt — mondta —, hogy mi gyámság alá akarjuk helyezni honfitársainkat Németország másik részében. . . Minden erőnkből elő akarjuk mozdítani a Németország másik részében élő honfitársainkkal az emberi, a gazdasági és szellemi kapcsolatokat, anélkül hogy a világközvéleményben azt a benyomást keltenénk, mintha jogi álláspontunkat feladtuk volna... A szövetségi kormány arra törek38 Uo. 284. old. 39 Uo. 291. old. 40 Idézi Claudia von Braunmiihl: Kalter Krieg und friedliche Koexistenz. Die Aussenpolitik der SPD in der Grossen Koalition. Suchrkamp Verlag, 1973. 155. old. 63
