Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Péner Imre: Az NSZK keleti politikája a nagykoalíció éveiben (1966-1969)
ről csak egy békeszerződésben lehet majd dönteni.”23 Ugyanez a nyilatkozat más hangot ütött meg Jugoszláviával szemben: „A tömbön kívüli Jugoszlávia Keleten és Nyugaton egyaránt megbecsült tagja az európai államok közösségének. A szövetségi kormánynak az az óhaja, hogy ismét teljes mértékben normalizálja viszonyát ezzel az országgal, és reméljük, hogy az ezzel kapcsolatos jogi és politikai nehézségek leküzdhetők lesznek.”24 Ez az óhaj néhány hónap múlva teljesült. 1968. január 31-én jelent meg a két kormány közös nyilatkozata, amely bejelentette, hogy „a mai naptól kezdődő hatállyal megegyeztek a diplomáciai kapcsolatok felvételében”.25 Ugyanezen a napon Günther Diel államtitkár, a szövetségi kormány szóvivője egy országos sajtókonferencián hangsúlyozta, hogy a Jugoszláviával való diplomáciai kapcsolatok felvétele a szövetségi kormány arra irányuló politikáját szolgálja, hogy Európában igazságos és tartós békerendszer jöjjön létre. A szövetségi kormány e politika jogi alapelveit „az 1966. december 13-i kormánynyilatkozatban kifejtette. A kormány meg van győződve róla, hogy a többi állam továbbra is támogatni fogja az NSZK ez irányú törekvését”.26 A szóvivő tehát valamivel burkoltabb formában, de lényegében megerősítette ugyanazt — az egyedüli képviselet elvének fenntartását —, amit egy évvel korábban Kiesinger fejtett ki a Romániával való diplomáciai kapcsolatok felvételekor. A két aktus mégsem hozható közös nevezőre. Jugoszláviával ugyanis egy évtizeddel korábban, 1957 októberében a már régebben fennálló diplomáciai kapcsolatokat maga az NSZK szakította meg, miután Kveder jugoszláv nagykövet október 14-én bejelentette, hogy országa felvette a diplomáciai kapcsolatokat az NDK-val. Ezt a szövetségi kormány „a német nép létérdekei ellen irányuló barátságtalan akciónak” minősítette. Tíz évvel a kapcsolatok megszakítása után a nagykoalíció kormánya kénytelen volt belátni, hogy ezzel nem sikerült megzavarni Jugoszlávia és az NDK viszonyát. A kapcsolatok újrafelvételének kezdeményezése ebben esetben az NSZK részéről a Hallstein-doktrína csődjének hallgatólagos beismerését jelentette. 1967 —68-ban a nagykoalíció vezető politikusai különösen nagy reményeket fűztek a „prágai tavasz”-hoz. Bár az eredeti elképzelést — hogy Csehszlovákiával azonnal diplomáciai kapcsolatokat létesítsenek —, nem sikerült megvalósítani, annyit elértek, hogy 1967. augusztus 3-án Prágában aláírták a kereskedelmi képviseletek kölcsönös felállítására vonatkozó megállapodást. Hermann Müller, a Bundestag CDU-képviselője már korábban, 1967. június 1-én azt fejtegette a prágai Nemzetközi Politika és Gazdaság Intézetében tartott előadásában, hogy „a hosszú közös határ az NSZK és Csehszlovákia között legyen számunkra különleges kötelezettség, hogy ezt a határt a jószomszédi közeledés szellemében áteresztővé tegyük”.27 Egy évvel később nyíltan megírta: „Az utóbbi években keletpolitikai tevékenységemet a CSSZK-ra igyekeztem összpontosítani. Véleményem szerint ez az ország kulcsszerepet játszik a kelet — nyugati kapcsolatok terén, különösen pedig a Szövetségi Köztársaságnak a Kelethez való viszonya terén. A CSSZK-t 23 Uo. 228 - 229. old. 24 Uo. 229. old. 25 Die Auswärtige Politik der BRD Herausgegeben vom Auswertigen Amt. Verlag Wissenschaft und Politik, Köln 1972. 616. old. 26 Uo. 27 Idézi Dr. Herbert Barth: Bonner Ostpolitik. Staatsverlag der DDR, Berlin 1969. 175. old. 59
