Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Péner Imre: Az NSZK keleti politikája a nagykoalíció éveiben (1966-1969)
a Die Welt c. Springer-lap 1967. február 6-i száma: „Magyarország lehetne a második délkelet-európai állam, amellyel Bonn diplomáciai kapcsolatokat létesít... A csehszlovák kormánynak már 1967. január közepén felajánlotta Wiehert követségi tanácsos, hogy ne csak kereskedelmi kirendeltséget, hanem azonnal teljes diplomáciai kapcsolatot létesítsenek. Bulgáriával is folyamatban van a kapcsolatok felvétele...” Ez az út azonban járhatadannak bizonyult. Kádár elvtárs már a varsói külügyminiszteri találkozó, illetve a Karlovy Vary-i értekezlet előtt, az MSZMP IX. kongresszusán tartott előadói beszédében hangsúlyozta: „A szocialista országokban jelenleg jogos bizalmadanság él Nyugat-Németországgal szemben. A bizalmatlanság eloszlatásának feltétele, hogy a Német Szövetségi Köztársaság kormánya ismerje el a második világháború után kialakult nemzeti határokat, hagyjon fel a két német állam létének anakronisztikus tagadásával.”18 Érthető, hogy enélkül Lahr 1967-es magyarországi tárgyalásai nem vezettek a kívánt eredményre. Kilátástalannak bizonyultak azok a próbálkozások is, hogy az alapvető reváns- követelések feladása nélkül rendezzék a Lengyelországhoz fűződő viszonyt. A lengyel kormányt nem elégítette ki, hogy a vele szemben támasztott revánskövetelések korábbi, nyíltan durva stílusában változás történt, hogy Brandt jogosnak ismerte el a lengyel nép vágyát, hogy biztos határokkal rendelkező államban éljen.19 Wehner ugyan kijelentette, hogy „mi nem fogjuk megsérteni a mostani határokat”,20 de hozzáfűzte, hogy „az egyesült Németország határait csak az egész német nép által törvényesített kormánnyal szabadon megkötött megállapodás rögzítheti”.21 Vagyis: az Odera—Neisse-határt ugyan a békeszerződésig nem ismerik el véglegesnek, de megígérik, hogy nem fogják megsérteni: nem próbálják megváltoztatni azt, aminek megváltoztatásához amúgy sincs erejük. Hogy mi húzódik meg e felemás állásfoglalás mögött, az elég nyilvánvalóan kitűnik egy 1966 októberében adott Wehner-interjúból: „Két teljesen különböző kérdés, hogy egy jogot érvényesíteni tudok-e, vagy a jogot, melyet nem tudok érvényesíteni, ébren tartom. Ha nem megy, akkor bizony többé-kevésbé hosszabb ideig nem megy; ez esetben a kérdés ezen államok vagy hatalmak között mindaddig nyitva marad, amíg egyszer megoldhatóvá válik. De egy jog feladásával magunk ellen vétkeznénk, és magunknak ártanánk.”22 A „jog” érvényesítése azonban nem ment. Rapacki 1968. január 3-i nyilatkozatában ismét leszögezte, hogy csakis a két német állam létének és a fennálló határoknak elismerése bizonyíthatja a szövetségi kormány jószándékát. A szocialista külpolitika eddig vázolt összehangolt lépései még nem ingatták meg a nagykoalíció kormányát a régi agresszív doktrínák fenntartásában. Brandt 1967. október 13-i nyilatkozata az ismert békeszólamok ismételgetése mellett hangsúlyozta: „Az »NDK« nemzetközi jogi elismeréséről szó sem lehet; ez nem képezheti tárgyalások és megbeszélések tárgyát. . . Azt is nyíltan megmondottuk, hogy a határkérdés18 Az MSZMP IX. kongresszusának jegyzőkönyve. Kossuth Könyvkiadó, 1967. 23. old. 19 Lásd Die deutsche Ostpolitik. 164. old. 20 Texte zur Deutschlandpolitik, I. köt. Herausgegeben vom Bundesministerium für gesamtdeutsche Fragen, Bonn und Berlin. A III. kötettől a kiadó: Bundesministerium für innerdeutsche Beziehungen. 114. old. 21 Uo. 22 Die deutsche Ostpolitik. 152. old. 58
