Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Péner Imre: Az NSZK keleti politikája a nagykoalíció éveiben (1966-1969)
viselet elvének és más revansista követeléseknek fenntartása mellett nincsenek meg a diplomáciai kapcsolatok felvételének feltételei.” A Varsói Szerződés tagállamai külügyminisztereinek 1967. február 8 — 10-i varsói értekezlete is lehűtötte Kiesinger reményeit. Elítélte az NSZK kormányának az egyedüli képviseletre vonatkozó igényét, és megállapította, hogy ez „a nyugatnémet imperializmus expanziós politikájának és hegemóniára való törekvésének koncentrált megnyilvánulása” és mint ilyen, az európai biztonság fő akadálya. A varsói értekezlet leszögezte, hogy az egyedüli képviselet elvének feladása nélkül nem lehet szó a diplomáciai kapcsolatok felvételéről a Szövetségi Köztársaság és a szocialista államok között. Bonn-nak abból a tényből kell kiindulnia, hogy két német állam létezik, normális kapcsolatokat kell létrehoznia az NDK-val, végérvényesen és teljesen fel kell adnia a Hallstein- doktrínát, fel kell hagynia a Nyugat-Berlinre vonatkozó igényekkel és próbálkozásokkal, és le kell tennie az európai határok revíziójára vonatkozó követeléseiről. Ugyanilyen értelemben foglaltak állást az európai kommunista és munkáspártok 1967. áprilisi Karlovy Vary-i konferenciájának résztvevői. A tanácskozás hivatalos közleménye leszögezte, hogy az NDK elismerése és szuverén jogainak megvédelmezése az európai biztonságért folyó harc egyik fő feladatává vált. A diplomáciai kapcsolatok felvétele Romániával tehát nem „a keleti blokk eróziójának”, az NDK elszigetelésének kezdetét jelentette, mint Brandték remélték. Ellenkezőleg: 1967 márciusában Lengyelország és Csehszlovákia, májusban Magyarország, szeptemberben Bulgária barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezményt kötött az NDK-val. A Varsói Szerződés tagállamainak reagálása megmutatta, hogy a szocialista országokkal való igazi megbékélés útja az NDK-n át vezet. Az „új keleti politika” képviselői azonban még nem adták fel a reményt, hogy elvi engedmények nélkül is meg tudják kerülni az európai szocialista országok összehangolt külpolitikájának „barikádját”. Brandt 1967. május 11-én Tokióban úgy nyilatkozott, hogy „az enyhülési politika magva éppen az az elképzelés, hogy a gyakorlati kérdéseket [mint például a diplomáciai kapcsolatok felvétele a szocialista országokkal — P. I.] politikai előfeltételek nélkül rendezzük, anélkül hogy az egyik fél a másiktól álláspontjának feladását követelné. . . Az európai enyhülésnek az a fő akadálya, hogy Moszkva és Kelet-Berlin ki akarják kapcsolni Németországot az európai enyhülésért fáradozók sorából”, és arra törekednek, hogy „a feszültség minden csökkentését... összekapcsolják a német megosztottság elismerésének követelésével”.16 17 Néhány hónappal később azonban Brandt már megtette az első bizonytalan lépést a német megosztottság de facto elismerése felé. 1967 nyarán, hivatalos romániai látogatása során augusztus 4-i bukaresti pohárköszöntőjében abból indult ki, hogy abban látja politikájuk „feladatát, sőt kötelességét, hogy minden erővel hozzájáruljon az európai és a német megosztottság leküzdéséhez”, de egyes koalíciós partnereinek bosszúságára hozzátette: „egy európai békerendszer iránti fáradozásainkban az adott realitásokból kell kiindulni, ami a német földön fennálló két politikai rendszerre is vonatkozik.”'1 [Kiemelés tőlem — P. I.] A „megosztottság leküzdése” érdekében azonban egyelőre megpróbáltak tovább haladni a Romániával megkezdett úton. Ezt javasolta a német monopoltőke érdekében 16 Bulletin, 1967. máj. 17. 436. old. 17 Bulletin, 1967. aug. 9. 722. old. 57
