Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)

1974 / 2. szám - Péner Imre: Az NSZK keleti politikája a nagykoalíció éveiben (1966-1969)

Manescu Brandt meghívására hivatalos látogatást tett az NSZK-ban. A román külügyminiszter tiszteletére adott január 30-i ebéden Brandt kiváló diplomáciai érzékkel pendítette meg azokat a húrokat, amelyekről feltételezte, hogy különösen jól hangzanak vendége előtt. Úgy üdvözölte Manescut, mint előítéletektől mentes, realista és higgadt államférfit. Ezekre az erényekre van szüksége Európának — mondotta —, ha át akarjuk hidalni a még meglevő szakadékokat. Majd utalt a Németország és Románia közt meglevő hasonlóságokra: „Népeink ősi civilizációra és tiszteletre méltó múltra tekinthetnek vissza. Mindketten későn találtak rá nemzeti egységükre, és mindkét ország egységét újból és újból kérdéssé tették. Bennünket, németeket csodálattal tölt el, hogy a románok az idegen hatalmak által rájuk kényszerített több évszázados megosztottság ellenére mint nemzet fel tudtak szabadulni, egyesülni tudtak, és a későbbiekben is meg tudták védeni nemzeti egységüket az ismételt szétdarabolási kísérletekkel szemben. A román történelem valójában »román csoda«.

E történelmi tradíciók meg fogják könnyíteni az ön kormányának és népének, hogy megértse és méltányolja a német nép nemzeti egységtörekvéseit, hogy nem békül meg Németország önkényes megosztásával... Mi senkit sem akarunk »bekebelezni«, hanem szeretnénk német földön görcsteleníteni és tárgyilagossá tenni a helyzetet. De arra irányuló békés törekvéseinket, hogy mint nemzet egy államközösségben élhessünk, sem az idő nem tudja megbénítani, sem a hatalom igénye nem tudja elfojtani.”14

A két ország közötti diplomáciai kapcsolatok felvételéről szóló közös kommüniké- kiadása után egy nappal, 1967. február 1-én Kiesinger a Bundestagnak adott kormány- nyilatkozatban hangsúlyozta, hogy „a diplomáciai kapcsolatok felvétele a Román Szocialista Köztársasággal semmiféle változást nem jelent az 1966. december 13-i kormány- nyilatkozatban is megismételt német jogi álláspontban, miszerint a szövetségi kormány egyedül jogosult és kötelezett az egész német nép nevében beszélni”, és kifejezte azt a reményét, „hogy ezen változatlan álláspontunk ugyanúgy, mint eddig, megértésre és méltánylásra talál”.15

Kiesingernek azonban csalódnia kellett. Hiába írta diadalmasan Wolfgang Jansen, az SPD-frakció szóvivője a Spiegel 1967. február 6-i számában: „Alig lett Brandt külügyminiszter, máris létrejöttek a diplomáciai kapcsolatok Romániával.” Az egyedüli képviselet elvének fenntartása és ennek hallgatólagos tudomásulvétele Románia részéről nem talált „megértésre és méltánylásra” a többi európai szocialista országnál. Joggal írta ezzel kapcsolatban a Neues Deutschland 1967. február 3-án: „Bonni kormánykörökből ismeretessé vált, hogy a két külügyminiszter megegyezett abban, hogy a diplomáciai kapcsolatok felvételéről szóló kommüniké átvétele után mindkét részről ki fogják fejteni álláspontjukat. Mindenki megérti, hogy ezáltal a Román Szocialista Köztársaság képviselője beleegyezett abba, hogy a bonni kormány azzal a feltétellel járuljon hozzá a kommünikéhez, hogy a diplomáciai kapcsolatok felvétele nem csorbítja Németországra vonatkozó egyedüli képviseleti igényét. .. Sajnálatos, hogy a Román Szocialista Köztársaság külügyminisztere nem volt hajlandó a tárgyalások során az egyedüli képviselet elvét visszautasítani, és egyértelműen megmondani, hogy az egyedüli kép14 Bulletin, 1967. febr. 2. 82. old.

15 Uo. 81. old.

56