Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Péner Imre: Az NSZK keleti politikája a nagykoalíció éveiben (1966-1969)
hidak építéséről” tartott beszédében a német újraegyesítés feltételeként beszélt a keleteurópai államokhoz fűződő kapcsolatok megjavításának szükségességéről. „Hisszük, hogy Kelet-Európa nemzeteivel fenntartott kapcsolataink bölcs és ügyes fejlesztésével elérhetjük, hogy gyorsabban eljöjjön Németország újraegyesülésének napja.”12 Zbigniew Br^e^inski „A megosztottság alternatívája” című, 1966-ban megjelent könyvében még nyíltabban fogalmazott: „A Nyugatnak ahhoz, hogy aláássa a kelet-európaiak Kelet- Németországban való érdekeltségét, élesen különbséget kell tennie egyfelől Kelet- Németország, másfelől Kelet-Európa többi része iránt tanúsított magatartásában. Kelet- Németország irányában az elszigetelés politikáját, Kelet-Európa irányában a békés gazdasági, kulturális és végül politikai kapcsolatok melletti elkötelezettség politikáját kell folytatnia. Csak így válhat Ke/et-Németors^ág politikai anakronizmussá Európa térképén, [kiemelés tőlem — P. I.] állandó feszélyezettség forrásává Moszkva számára, csak ez esetben nem lesz a biztonság forrása a kelet-európaiak számára.” Brzezinski a továbbiakban megdicséri a nyugatnémet kormányt (a könyv megjelenésének időpontját figyelembe véve ez még csak az Erhard —Schrőder-kormány Kelet felé tett első lépéseinek szóló elismerés), amelynek „eddig tett erőfeszítései annak érdekében, hogy szorosabb kapcsolatokat létesítsen a kelet-európai államokkal, máris nagyban hozzájárultak a keletnémet rendszer elszigeteléséhez. E folyamat jobb elősegítése érdekében arra kellene bátorítani a nyugatnémet kormányt, hogy találjon valamilyen módot a Hallstein- doktrínából fakadó és a kelet-európai államokkal való kapcsolatait korlátozó, önmaga által emelt akadályoktól való megszabadulásra.”13 Az efféle bátorítások hozzájárultak ahhoz, hogy a CDU— CSU végül is megszívlelte az SPD tanácsait, és a jelzett imperialista munkamegosztás szellemében nagy reményekkel lépett a közös keleti politika útjára. A keleti szomszédokkal való megbékélés jelszavával igyekezett elszigetelni az NDK-t szocialista szövetségeseitől. Az európai népi demokráciákkal szemben hajlandónak mutatkozott a Hallstein-doktrína részleges feladására is, hogy megszabaduljon az „önmaga által emelt akadályoktól”, attól a számára hátrányos körülménytől, hogy az európai szocialista államok csak az NDK-val tartottak fenn diplomáciai kapcsolatokat. Az „új keleti politika” tehát elsősorban az NDK ellen irányult, annak elszigetelését próbálta új módon és hatékonyabban megvalósítani. Az NDK szövetségeseivel való megbékélés jelszava mögött meghúzódó másik lényeges törekvés azonban ezen országok egymáshoz és a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatainak, belső társadalmi rendjének fellazítása, liberalizálása, az „evolúciós folyamatok”, az „erózió” előmozdítása volt. A német monopoltőke új kormánya a szociáldemokrata miniszterek segítségével magát a szocialista rendet szerette volna megváltoztatni a „megbékélés” útján. „A Kelet és Nyugat között megmerevedett frontok áttörése” — így jelölte meg Brandt 1964. decemberi emlékiratában a „hajlékony keleti politika” célját. A „frontáttörés” érdekében Brandték azon szocialista országok irányában indították meg „békeoffenzívájukat”, amelyeket a szocialista közösség gyengébb részeinek tartottak, illetve amelyek „nem deportáltak német népcsoportokat” és „nem tartanak német területeket ideiglenes igazgatás alatt”. Az „új keleti politika” első látványos eredménye volt, hogy az NSZK felvette a diplomáciai kapcsolatokat Romániával. 1967. január 30. és február 3. között Corneliu 12 Uo. 13 i.m. 156-157. old. 55
