Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Péner Imre: Az NSZK keleti politikája a nagykoalíció éveiben (1966-1969)
ebben a népben, amit aztán gonosz erők kihasználhatnak?”9 10 11 Ha az ilyen kijelentéseket összevetjük azzal, hogy az NPD szavakban történő elítélésén túl jóformán semmit sem tettek, óhatatlanul az a gyanúnk támadt, hogy a szociáldemokrata vezetők a neonácizmus erősödését is arra szerették volna felhasználni, hogy nyomást gyakoroljanak a Szovjetunióra, és meghátrálásra kényszerítsék az „újraegyesítés” bonni koncepciójával szemben. Brandt sokat hangoztatott megegyezési készségének, a Szovjetunióval kapcsolatos őszinte békevágyának hitelét az is gyengítette, hogy nemegyszer — például a Bundestag 1968. június 20-i ülésén — a Szovjetunió részéről fenyegető veszélyről beszélt, és ezzel indokolta a NATO és a Bundeswehr erősítésének szükségességét: „A nyilvánosság előtt gyakran hangoztatjuk azt a véleményünket, hogy a Szovjetunió részéről aligha várható katonai fenyegetés. A kormányok azonban nagyon is tisztában vannak azzal, hogy a potenciális veszélyeztetettség — tekintettel a Szovjetunió hatalmas katonai erejére — az utóbbi években nem csökkent, hanem inkább növekedett. .. A jelenkori szovjet politikából levonandó következtetések a NATO fenntartását és hatékonyságának növelését követelik. Egyetértünk szövetségeseinkkel abban, hogy megfelelő szinten kell tartani a NATO katonai erejét és a NATO-n belüli politikai szolidaritást.”"1 Mit tanácsoltak ezzel szemben az „új keleti politika” hirdetői a Szovjetunió szövetségeseinek? 2. A keleti politika európai népi demokratikus országok irárijában A nagykoalíciónak az európai népi demokratikus országokkal, illetve az NDK-val szemben folytatott keleti politikája szorosan összefüggött. Mindkét irányban az USA globális stratégiájával való összhang, azonos osztálytartalom és a közös imperialista stratégiai cél érdekében Európában alkalmazott taktikai munkamegosztás érvényesítése jellemezte. A célok és a célokhoz vezető utak megítélésében a hatvanas évek közepére Strausstól Brandtig létrejött egység azonban a nagykoalíció évei alatt felbomlott, és a hatvanas évek végére, a hetvenes évek elejére ismét felülkerekedtek a mélyreható taktikai nézeteltérések. Az elvi alapok, a célok közössége, a keleti politika és a Németország-politika [az NDK irányában alkalmazott keleti politika — P. I.] szoros kölcsönhatása szükségessé teszik, hogy röviden áttekintsük ezeket a közös alapelveket és a keleti politika különböző irányai közötti összefüggéseket. Hogy emlékeztessünk az amerikai fellazítási taktika ismeretes alapelveire, az európai népi demokratikus országokkal kapcsolatban követett közös imperialista célokra és az amerikai elképzelésekre, idézzük Dean Rusk 1964. február 25-i beszédét, amely továbbfejlesztette Kennedy elnök 1963. június 26-án a Nyugat-berlini Szabad Egyetemen tartott beszédének alapgondolatát: Amerika elkötelezte magát Európa újraegyesítése mellett. Rusk ezzel kapcsolatban hangoztatta, hogy a Nyugatnak differenciáltan kell kezelnie a kommunista államokat, és leszögezte, hogy az USA „bátorítani kívánja a kommunista világon belüli evolúciót a nemzeti függetlenség, a békés együttműködés és a nyílt társadalmak irányában”.11 1964. május 31-én Johnson elnök a „Kelethez vezető 9 Bulletin, 1968. máj. 31. 579. old. 10 Bulletin, 1968. jún. 21. 651—652. old. 11 Lásd Zbigniew Br^eginski: A megosztottság alternatívája. 138. old. 54
