Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Péner Imre: Az NSZK keleti politikája a nagykoalíció éveiben (1966-1969)
akkoriban megjelent, „Európai biztonság és német újraegyesítés” (Europäische Sicherheit und deutsche Wiedervereinigung) c. cikke.6 Ebben Hartmut Soell, a szociáldemokrata parlamenti frakció helyettes ügyvezetője azt fejtegette, hogy a szovjet csapatok Közép-Európából történő kivonását a szociáldemokrata politikusok döntő előfeltételnek tekintik az újraegyesítésre irányuló tervek sikere szempontjából, és „a német politikának meg kell győznie a kelet-európai államokat, különösen Lengyelországot és a Csehszlovák Szocialista Köztársaságot arról, hogy az NDK léte és a szovjet csapatok jelenléte korlátozza szabadságukat, anélkül hogy elősegítené biztonságukat”. Brandt a szovjet kormánnyal folytatott tárgyalásoktól valóban őszintén remélte a kétoldalú kapcsolatok olyan mérvű „javulását, amely perspektívában elvezethet a bonni Németország-politika iránti megértéséhez”.7 A Szovjetunióval folytatandó tárgyalásokat és megállapodásokat addig is olyan irányban kell folytatni, hogy egyre inkább szovjet — NSZK kétoldalú egyezmények szabályozzák a két német állam közötti kapcsolatok alakulását. Erre a törekvésre utal Franz Barsig „Az enyhülést előrehajtani. Új megegyezés a Kelettel” (Entspannung vorantreiben. Ein neues Arrangement mit dem Osten) c. cikke a Vorwärts 1967. január 14—i számában. A cikkíró azt kívánja, hogy a szovjet kormány „írja elő” az NDK minisztertanácsának a két német állam közötti kereskedelemmel, forgalommal, kulturális és kommunikációs cserével kapcsolatos feladatokat, azaz szovjet —NSZK megállapodások biztosítsák a Szovjetunió támogatását a nyugatnémet fellazítási taktikához. A cikk szerint jó volna elérni azt is, hogy a Szovjetunió hallgatólagosan ismerje el az NSZK-nak Nyugat-Berlinnel kapcsolatban támasztott igényeit. Az efféle illuzórikus elképzelésekkel szemben a tényleges helyzet reális felmérését jelezte már akkor Klaus Schütznek, a Bundestag külügyi hivatala akkori államtitkárának egy interpellációra adott válasza, miszerint ,,a szövetségi kormány nem tud egyetlen olyan esetről sem, melyben a szovjet kormány elismerte volna a szövetségi kormány jogát a kizárólagos képviseletre” .8 A Szovjetunió irányában folytatott politika alaphangja — az előző időszakhoz képest — a megnyerésre törekvő békülékenység volt. De a nagykoalíció kormánya a sértett felháborodás hangját is alkalmazta, amikor a nyugatnémet politikusok úgy ítélték meg, hogy ezzel diplomáciai nyomást gyakorolhatnak a Szovjetunióra. Ez jellemezte a szovjet kormány 1967. december 8-i jegyzékére való reagálást. E jegyzékben a Szovjetunió felhívta a figyelmet a revansizmus és a neonácizmus növekvő veszélyére, és a veszély elleni határozott fellépés szükségességére figyelmeztette a Kiesinger —Brandt- kormányt. Ezt a jegyzéket mint „belügyekbe való beavatkozást” és mint „az NSZK békeszerető külpolitikájának eltorzítását” utasították vissza. A vezető szociáldemokrata politikusok igyekeztek bagatellizálni a neonácizmus növekvő veszélyét, és amennyiben elismerték, úgy rendkívül ravasz módon ennek ódiumát is a Szovjetunióra próbálták hárítani. Brandt 1968. május 30-i parlamenti beszédében a következő demagóg kérdéssel fordult a Szovjetunióhoz: „Milyen erőket akar tulajdonképpen támogatni az, aki őszinte javaslatok és komoly ajánlatok [utalás az erőszakról való lemondásra vonatkozó szerződés körüli diplomáciai kampányra — P. I.] visszautasításával fatalizmust vált ki 6 Die neue Gesellschaft, 1967. május —június. 7 Bulletin des Presse und Informationsamtes der Bundesregierung. (A továbbiakban röv. Bulletin.) 1967. márc. 1. 177. old. 8 Das Parlament, 1967. febr. 8. 7. old. 53
