Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Péner Imre: Az NSZK keleti politikája a nagykoalíció éveiben (1966-1969)
nagy jelentőségű volt, hogy Brandt a Bundestag 1967. december 7-i ülésén tartott beszédében kijelentette: „az erőszakról való lemondással kapcsolatos nyilatkozatok cseréje. .. európai és keleti politikánk sarkalatos kérdésévé vált. . . E téren nem várhatók gyors eredmények. De mindenkinek tudnia kell, hogy részünkről nem fog hiányozni a jóakarat.”4 A Kiesinger—Brandt-kormány részéről — elődeihez viszonyítva — valóban új mozzanat volt, hogy a nyugatnémet revánspolitika korábbi „sarkalatos kérdéseit” a „közeledés”, illetve „behatolás által elérendő változás” (Wandels durch Annäherung, Wandels durch Einwirkung) érdekében kezdte módosítani. Az 1966. december 13-i kormánynyilatkozat megismételte az 1966. március 25-i „Békejegyzék”-nek a Szovjetunióhoz intézett javaslatát az erőszakról való lemondást tartalmazó nyilatkozatok cseréjére, és kiterjesztette azt a többi kelet-európai szocialista államra. Az NSZK kormánya 1967. február 7-én újabb terveket nyújtott át Carapkin szovjet nagykövetnek az erőszakról való lemondásra vonatkozó kétoldalú nyilatkozat tárgyában. E javaslatok azt mutatták, hogy a nagykoalíció kormánya hajlandó lett volna formálisan elfogadni az európai status quót és lemondani annak erőszakos megváltoztatásáról, amihez egyébként sem érzett elegendő erőt. De továbbra sem volt hajlandó nemzetközi jogi érvényű szerződést kötni az NDK-val. Brandt 1967. október 13-i kormánynyilatkozata kimondta: „Az NDK nemzetközi jogi érvényű elismerése nem jöhet számításba; számunkra ez nem képezheti tárgyalás és megbeszélés tárgyát.”5 Vagyis az erőszakról való lemondásra vonatkozó szerződést a nagykoalíció kormánya úgy szerette volna megkötni a Szovjetunióval és a Varsói Szerződés többi tagállamával, hogy az NDK-t kihagyja. Egy ilyen szerződés megkötötte volna a Szovjetunió és a Varsói Szerződés többi tagállamának kezét egy esetleges „belnémet” katonai konfliktus esetén. Sőt, a Szovjetunió esetében többről volt szó. Ha beleegyezett volna a kétoldalú szerződés megkötésébe, mielőtt az NSZK nemzetközi jogi érvényű szerződésben nem ismeri el az Odera —Neisse-határt és az NDK önálló állami létét, és ezzel lényegében nem adja fel az 1937-es határokra vonatkozó jogi álláspontját, akkor a Szovjetunió egyoldalúan lemondott volna az ENSZ Alapokmányából fakadó azon jogáról és kötelességéről, hogy fellépjen egy esetleges újabb német agressziós politika ellen. A Szovjetunió természetesen nem ment bele ebbe a zsákutcába. A Brandt-féle keleti politika fő célkitűzése a nagykoalíció éveiben a Szovjetunió irányában az volt, hogy tárgyalások útján fokozatosan leküzdje a Szovjetunió ellenállását a burkoltabban és finomabban megfogalmazott legfontosabb régi törekvéssel, az egyedüli képviselet igényével szemben, és megkerülje az Odera —Neisse-határ egyértelmű nemzetközi jogi elismerésének és a müncheni szerződés kezdettől fogva való érvénytelensége elismerésének kérdését. Az erőszakról való lemondásra vonatkozó szerződés körüli diplomáciai kampány is ezt a célt szolgálta, és ezért próbálták előtérbe állítani az alapvetően fontos kérdések helyett a már idézett „gyorsabban megoldható” kérdéseket. Ezek közé tartozott Brandtnak az a korábbi javaslata is, amelyet nem hivatalos formában a Deutschlandfunknzk adott 1967. július 2-i interjújában vetett fel, miszerint hasznos volna véleménycserét kezdeményezni a Szovjetunióval a megszálló csapatok egyidejű csökkentéséről és felügyeleti zónák kijelöléséről a műveletek megfigyelőinek kicserélésére. Az interjúban felvetett javaslat mögött álló őszinte békevágy hitelét azonban kissé csorbította a szociáldemokrata párt elméleti folyóiratának egy 4 Uo. 237-238. old. 5 Uo. 228. old. 52
