Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)

1974 / 2. szám - Péner Imre: Az NSZK keleti politikája a nagykoalíció éveiben (1966-1969)

ban akar élni. A szovjet kormány számára Németországgal kapcsolatban bizonyára vannak nehéznek tűnő problémák. Ezeket le kell küzdeni. Mi szeretnénk hozzájárulni ehhez”.2 Hasonló nyilatkozatokban később sem volt hiány. Brandt 1967. október 13-i kormánynyilatkozata szerint az NSZK kormánya „hajlandó kiépíteni és megjavítani kapcsolatait a Szovjetunióval”, mert ez különösen fontos kérdés. „Megmondtuk a Szovjetuniónak, hogy mindenkor készek vagyunk tárgyalásokat kezdeni a kapcsolatainkat befolyásoló minden kényes kérdésről. Tudjuk, hogy a komoly megbeszélések ezen szakaszához időre van szükség, mi azonban arra is készek vagyunk, hogy egyelőre a gyorsabban megoldható kérdéseket beszéljük meg. Ilyenek például:

— a tárgyalások újrafelvétele kereskedelmi egyezmény megkötése céljából;

— a német —szovjet kulturális kapcsolatok fejlesztése;

— megállapodások a tudományos-műszaki együttműködésről, beleértve az atomenergia békés célokra való felhasználásának területét;

— közvetlen légi összeköttetés megteremtése Frankfurt és Moszkva között.”3

Az „új keleti politikával” kapcsolatos megnyilatkozások a világközvélemény élénk érdeklődését váltották ki. Tizennyolc év keserű tapasztalatai azonban arra figyelmeztették a Szovjetunió és a kelet-európai szocialista államok kormányait, hogy ne a javasolt kisebb fontosságú kérdésekhez, hanem az enyhülés útjában álló alapkérdésekhez való viszonyon mérjék le a bonni békeszólamok őszinteségét. Ennek a közös véleménynek adott hangot a szovjet kormány 1967. december 8-i nyilatkozata, amely leszögezte, hogy a szocialista országokhoz fűződő kapcsolatok normalizálásának nincs más útja, mint az Európában fennálló határok elismerése, az erőszakról való lemondásra vonatkozó szerződések megkötése, az egyedüli képviseletre való bonni igény feladása, a nukleáris fegyverekről való lemondás, a Nyugat-Berlinnel kapcsolatos provokációk megszüntetése, a müncheni szerződés kezdettől fogva való érvénytelenségének elismerése.

Csakis e fő kérdésekhez való viszony alapján lehet hitelesen megítélni, mennyiben volt új a nagykoalíció keleti politikája a bevezetőben jelzett három fő irányban.

1967 —1968-ban a szovjet—német érintkezések során előtérbe került az erőszakról való lemondást kimondó szerződés gondolata. A bonni diplomaták igyekeztek ezt Bonn „új keleti politikája” kezdeményezéseként feltüntetni. Az előzményekhez azonban hozzátartozik, hogy a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületé már 1956-ban és 1958-ban javasolta a NATO tagállamainak megnemtámadási szerződés megkötését, amely többek közt kötelezte volna a szerződő feleket, hogy tartózkodjanak az erőszak alkalmazásától, illetve az erőszakkal való fenyegetőzéstől. Walter Ulbricht 1959. május 29-én, Adenauerhoz intézett levelében javasolta, hogy a két német állam kössön egymással megnemtámadási egyezményt és egyezményt az erőszakról való lemondásról. 1960 februárjában a Varsói Szerződés tagállamai újabb javaslatukban hangsúlyozták, hogy lehetséges a különböző katonai csoportosulásokhoz tartozó államok között kétoldalú megnemtámadási szerződések megkötése. E javaslatokra a NATO-államok és köztük az NSZK a fegyverkezési hajsza fokozásával — sőt az atomfegyverek utáni hajsza fokozásával — válaszoltak, ami még nagyobb jelentőséget kölcsönzött az erőszakról való lemondás érdekében folyó küzdelemnek. Ilyen előzmények után valóban

2 Die deutsche Ostpolitik 1961—70. Kontinuität und Wandel. Dokumentation herausgegeben von Boris Meissner. Verlag Wissenschaft und Politik, Köln 1970. (A továbbiakban röv. Die deutsche Ostpolitik.) 164. old.

3 Die deutsche Ostpolitik. 228. old.

51