Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Kubik István: A kőolajválság és a mai világgazdaság
évekre az arab terület a világ legjelentősebb pénzügyi pooljává válik, mely meghatározhatja a világ pénzügyi egyensúlyát, s amelyre mint hitelforrásra a legfejlettebb tőkésországok, köztük az USA is rá lesznek szorulva. 1973-ig az európai bankokban letétbe helyezett arab arany- és valutatartalékok mintegy 30 milliárd dollárt tettek ki. Az arab kőolajbevételek 1971-ben 7,1 milliárd dollára rúgtak. Ez az összeg 1973-ban 22,7 milliárd dollárra szökött fel, és becslések szerint az OPEC-tagállamokban összesen ennek csaknem négyszerese, 85 milliárd dollár volt.22 Vajon nem fenyeget-e mindez a fejlődő országok újabb differenciálódásának veszélyével? A kőolajáraknak a tőkés világgazdaság fejlett régióira gyakorolt hatásával részletesebben foglalkoztunk. Sajnos a fejlődő országokra gyakorolt hatás jóval súlyosabb. A kérdést konkrétan egyelőre csak az 1974. január 22-én Kairóban megnyílt arab —afrikai szolidaritási konferencia vetette fel. A fejlett tőkés világ jelentős áldozatokkal ugyan, de hosszabb-rövidebb ideig képes ellenállni az arab olajoffenzívának, akár az olajellátásról, akár az árakról van szó. Nem úgy a fejlődő országok, amelyeknek a jelenlegi helyzet kettős tragédiát okoz: nemcsak az állandóan emelkedő olajárat kell megfizetniük, hanem a fejlett tőkésországokból importált késztermékek mind magasabb árát is. Ilyen körülmények között egyre nagyobb nyugtalansággal szemlélik az olajválságot és annak tovagyűrűző hatásait. A Világbank 39 fejlődő országról készített elemzése szerint az új árak az 1973. évi 5,2 milliárd dollárról 14,9 milliárd dollárra duzzasztják fel a kőolaj és kőolajtermékek importszámláját a fejlődő országokban, és ez a 9,7 milliárdos többlet teljesen felemészti a fejlődő országoknak felajánlott 8,6 milliárd dollár segélyt. E tények ismeretében vezető politikusok egyre gyakrabban szólnak az olajhelyzetnek a fejlődő világ gazdaságára gyakorolt drámai hatásáról. Úgy vélik, hogy mindez tönkreteheti Afrika amúgy sem fejlett iparát, sőt egyes országok létét veszélyeztetheti. Elsősorban azokról van szó, amelyeknek az olajproblémák mellett egyéb nehézségekkel is meg kell küzdeniük, például Indiáról, amelynek a várható egymilliárdos többletkiadással szemben mindössze 722 millió dollár devizatartaléka van, nem is szólva az éhező Bangladesről és a Szaharától délre fekvő országokról. A kőolaj és az ipari termékek növekvő árai kimerítik a fejlődő országok pénzügyi erejét, így nem marad más választásuk, mint hogy közösen próbáljanak kiutat találni a válságos helyzetből. Lehetőséget ad erre, hogy a fejlődő világban találhatók a legfontosabb nyersanyagkincsek. Ez a tudat kezdi ráébreszteni a fejlődő országokat arra, hogy a fejlett ipari országok nem olyan „sérthetetlen óriások”, mint korábban hitték. Tudják, hogy a nyersanyag- termelés terén való összefogás igen hatékony eszköz lehet az iparilag fejlett országok és a fejlődő államok jelenlegi kapcsolatainak átértékelésére és módosítására. A fejlődő országok lehetőségeit a következő adatok érzékeltetik: a világ réz-, vasérc-, ólom-, kén- és horganyfogyasztásának 50%-át, a felhasznált bauxit és ón 80%-át, a nikkel 30%-át ők adják, és gyakorlatilag teljes egészében a fejlődő világból származik a gyapot és a természetes gumi. A nyersanyagkincsek előnyösebb értékesítésének szándéka számos afrikai országban már intézkedésekhez is vezetett. Marokkó például 1974 első napjaiban háromszorosára emelte fel a foszfát árát, majd Nigéria és Gabon csatlakozott az arab országok olajáremeléséhez. Gabon javasolta továbbá, hogy a világ urántermelő fejlődő államai — a Kőolaj-exportáló Országok Szervezetének mintájára — alapítsák meg az urán22 Wall Street Journal, 1973. jan. 23.; Probleme! Economiques, 1973. ápr. 4.; InternationaI Herald Tribune, 1974. febr. 20. 46
