Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Kubik István: A kőolajválság és a mai világgazdaság
termelők egyesülését. Ezzel egyidejűleg fokozta az állami ellenőrzést a hazai uránérctermelésben és feldolgozásban. Zaire, a világ harmadik legjelentősebb rézexportáló országa és legjelentősebb kobalt- és mangánérctermelője, állami ellenőrzés alá vonta az egész bányaipart. Togó a közelmúltban 35%-ról 51%-ra emelte a foszfáttermelésben való állami részesedést. Az ország kivitele ebből a termékből tavaly 2,5 millió tonna volt. A legfrissebb intézkedést 1974. január 24-én Kongóban és Gabonban jelentették be. A két ország úgy döntött, hogy összehangolja nyersanyag-politikáját. Hasonló törekvések és intézkedések figyelhetők meg a latin-amerikai országokban is. Az olajháború frontján még nem érvényesül teljesen az arab —afrikai szolidaritás. A fekete kontinens országai azt várták az 1974 januárjában megrendezett kairói arab- afrikai együttműködési konferenciától, hogy azon a közel-keleti olajtermelők preferen- ciális árat állapítanak meg a fejlődő világ olajvásárlói, mindenekelőtt az afrikai országok számára, amelyek korábban megszakították diplomáciai kapcsolataikat Izraellel. A konferencia azonban a kétcsatornás olajárrendszer meghirdetése nélkül ért véget. A találkozón elfogadott záróközlemény hangsúlyozza, hogy az arab olajtermelők ellátják az afrikai országokat a szükséges olajmennyiséggel. Emellett úgy döntöttek, hogy meggyorsítják az afrikai gazdaságfejlesztés finanszírozására tervezett arab pénzügyi intézet létrehozását. A bank alaptőkéjét eredetileg 195 millió dollárban szabták meg, de valószínűleg 500 millió dollárra növelik. Az afrikai országok az arab bankból jelképes, egy százalékos kamattal vehetnek majd fel hiteleket, részben a gazdaságfejlesztési programok finanszírozására, részben — az e célra létrehozott külön alapból — az olajvásárlások megkönnyítésére.23 Az olajkonjunktúra jelentős eltolódásokat okoz az arab országok egymás közti gazdasági és politikai erőviszonyaiban is. Ez mindenekelőtt Szaúd-Arábia, Kuvait, az emirátusok, tehát a korábban megbízható amerikabarát rendszerek, másrészt a bel- és külpolitikában egyaránt haladó Algéria, Szíria és Irak súlyának növekedésében fejeződik ki. Különleges szerepben jelentkezik Líbia, amely az angol és amerikai monopoltőke elleni akcióival párhuzamosan — a legutóbbi példa a Royal Dutch Shell március végén végrehajtott államosítása — a fejlődő országok és a többi arab ország irányában sokáig improvizáló és rapszodikus politikát folytatott. A kőolaj a mai arab világban egyaránt forrása megalapozott reményeknek és olyan illúzióknak, amelyek az arab világon belül is — annak kárára — új konfliktusokat idézhetnek elő. A megalapozott remények elsősorban ahhoz fűződnek, hogy az arab világnak az elkövetkező évtizedekben módjában áll majd felszámolni az általános gazdasági fejlettségben, az infrastruktúrában, a technikai színvonalban, a néptömegek életszínvonalában, a közoktatás, a közegészségügy és a tudományos kutatás területén meglevő tetemes elmaradottságát és a kirívó arabközi egyenlőtlenségeket. Jelentős haladás várható — erre több helyütt utaltunk — az iparosítás területén. Utalni szeretnénk azonban néhány veszélyes tényezőre, mely mindenfajta kedvező kibontakozás akadálya lehet. A legfontosabb ezek közül az arab—izraeli háború és a palesztin kérdés megoldatlansága. Nyugati becslések szerint az arab államok 1973 októberéig 5 milliárd dollárt költöttek fegyvervásárlásra. Ez az összeg azóta tovább nőtt, és ebben nemcsak az Izraellel vívott háború kiadásai játszanak szerepet. A pénztartalékok egyre inkább 23 Vö. Világgazdaság, 1974. febr. 1. 47
