Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)

1974 / 2. szám - Baranyi Gyula: „Európa éve" és az atlanti vita

tartásig feszültek. A háború és az Egyesült Államok egyoldalú elkötelezettsége izraeli kliense mellett, különösen pedig az október 26-i riadókészültség világosan megmutatta egyrészt, hogy Washington mennyire saját globális politikai eszközének tekinti a N ATC )-t, és szövetségesei érdekeit — azok megkérdezése nélkül — aláveti önös külpolitikai érdekeinek. Másrészt az arab-izraeli konfliktus élesen rávilágított arra, mennyire ki van szolgáltatva az európai Közös Piac a befolyásán kívül eső körzetek (nevezetesen a Közel-Kelet) energia- és nyersanyagforrásainak, és hogy energiaügyben az EGK nem számíthat az USA segítségére, sőt megértésére sem. Az EGK-tagországok különböző fejlettségi szintje, a közel-keleti olajforrásoktól való különböző mértékű függése erős megosztó tényezőnek bizonyult.

Megoszlanak a vélemények arról, hogy az olajválság mennyire volt az arab olajembargó, illetőleg a nemzetközi olajmonopóliumok manipulációinak következménye, és hogy milyen szerepet játszott a válság elmélyítésében az amerikai kormány. Fentebb idéztük Jobert véleményét, aki egyértelműen Washington manőverének tekinti az olajfegyvert. Tény, hogy ha nem is Washington idézte elő a válságot, amely már hosszú ideje ott függött a túlfogyasztó és pazarló fejlett tőkés gazdaságok feje fölött, a válság kirobbanása kapóra jött az atlanti vita sűrűjében hadakozó amerikai kormánynak. Elsősorban arra, hogy nyomást gyakoroljon a nyugat-európai közösség egészére, másrészt pedig arra, hogy elmélyítse az EGK-n belül húzódó szakadékokat. Ez csak részben sikerült. Igaz, hogy először Franciaország, majd Nagy-Britannia is „különbekét” kötött az olajszállító országokkal. Majd amikor az olajválság végső kiaknázásaként Washington megpróbálta saját maga körül véd- és dacszövetségbe tömöríteni az olajfogyasztó országokat, Franciaország nyíltan megtagadta az arabellenes fronthoz való csatlakozást. Az ímmel-ámmal aláírt közös nyilatkozaton azonban még meg sem száradt a tinta, amikor az EGK Tanácsa Brüsszelben hivatalosan kinyilvánította, hogy hajlandó „különbékét kötni” az olajtermelő országokkal, és ezzel de facto keresztülhúzta a washingtoni megállapodást.

Hogy mennyire az amerikai hegemónia megszilárdítása és kiterjesztése lebeg az új atlanti program meghirdetőinek szeme előtt, kiviláglik abból a véleményem szerint eleve kudarcra ítélt szándékból, hogy valamilyen módon Japánra is kiterjesszék az atlanti ernyőt. Tokióban eléggé hidegen, sőt némi megrökönyödéssel fogadták Kissinger „új Atlanti Chartáját”, amely Japánt is az amerikai szövetségi rendszerhez akarja láncolni. A washingtoni olaj konferencia volt az első konkrét lépés abban az irányban, hogy az Egyesült Államok megpróbálja — az új atlanti társulás jegyében — saját befolyása alatt egyesíteni a tőkés világ három pólusát. De egyelőre ez is, akárcsak az európai pólussal folytatott hadakozás, kudarccal végződött.

Az új Atlanti Charta abiciózus terve egyelőre megfeneklett. Nixon nem jött Európába a NATO huszonötödik évfordulójára. Egyetlen Atlanti Charta helyett egyelőre három nyilatkozatról folyik a vita, amely nem fog egyhamar befejeződni. A tőkés világ három önálló, egymással versengő pólusra szakadásának objektív folyamata erősebbnek bizonyult az amerikai imperializmus egyesítési, hegemonisztikus kísérleteinél. Az amerikai hegemónia erőszakos, gátlástalan eszközökkel történő helyreállításának és megerősítésének törekvése egyelőre tovább mélyítette : tőkés világ három régiója közötti ellentéteket. A The New York Times keserűen összegezte a tapasztalatokat év végi vezércikkében:

„Abból, amit Egyesült Államok »Európa évének.«, vagyis a NATO-s^övetség nagy

32