Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Baranyi Gyula: „Európa éve" és az atlanti vita
Az amerikai csapatok európai jelenléte16 az atlanti szövetség egyik kulcskérdése. Messzire vezetne, ha megpróbálnánk ismertetni ennek az eléggé összetett problémának minden vonatkozását. Az európai NATO-kormányok ragaszkodnak az amerikai csapatok európai jelenlétéhez, mert egyrészt ez jelentős anyagi tehertől mentesíti őket, s lehetővé teszi számukra, hogy nagyobb erőt összpontosítsanak gazdasági fejlesztésükre, másrészt az amerikai haderőket túsznak tekintik: bármilyen európai konfliktus automatikusan berántaná az Egyesült Államokat a háborúba. Az amerikai kormány számára fontosabb a NATO parancsnoki posztjainak kézben tartása és a nukleáris ütőerő fölötti kizárólagos rendelkezés; a csapatok kivonásával való fenyegetőzést ezért könnyebben fölhasználhatja partnerei gazdasági és politikai zsarolására. Ez történt az „európai offenzíva” során is, amikor az amerikai kormány újból fölvetette a csapatfenntartási költségek megosztásának ügyét, és azzal fenyegetőzik, hogy „kivonul Európából”, ha nem tapasztal megértést európai szövetségesei részéről. (Kissinger nemrég így nyilatkozott a szenátus pénzügyi bizottsága előtt: „Nem azért tartunk csapatokat Európában, hogy jót tegyünk az európaiakkal.” Néhány nappal később Clifford P. Case szenátor még szókimondóbb volt: „Nem azért védelmezzük Nyugat-Európát, hogy a demokráciát védjük meg ott, hanem azért, mert önmagunkat védelmezzük.”)17 Az Egyesült Államok emellett kihasználja szövetségesei megosztására azt a körülményt, hogy az európai NATO-partnerek nem egyformán érdekeltek az USA haderőinek európai jelenlétében. Michel Tatu neves francia publicista ezt így fogalmazta meg: „Az a tény, hogy az amerikai erők döntő szerepet játszanak Európa védelmében, a legfelső szintű függés kapcsolatát teremtette meg... Nos, e%t a függést a különböző fővárosokban különböző fokon értékelik; és ez csökkenti agt a szolidaritást, amelyet a pártfogóitoknak, egymás iránt érezniük kellene. A nyugatnémetek, számára, akik közvetlenül érintkeznek a potenciális ellenféllel és akik nem rendelkeznek atomfegyverzettel, az Egyesült Államok, pártfogása úgyszólván élethalálharc kérdés. Mások, a kisebb országok számára kényelmes alibi arra, hogy korlátozzák nemzeti erőfeszítéseiket; ismét mások., Nagy-Britannia és főleg Franciaország számára pedig kiegészítő garancia. Mindenesetre, senki sem hajlandó lemondani róla, és ez felhatalmazza Nixon elnököt arra, hogy valahányszor rosszul mennek, a dolgok a szövetségesek, között, az amerikai erők visszavonásával fenyegetőzzek, ahogyan azt a washingtoni konferencián is tette.”18 * Az amerikai kormány számára Európa évének központi föladatát, az európai offenzíva magját a NATO „rendbetétele” jelenti. Nixon még az 1968-as választási hadjárat során kijelentette: „Most a NATO megújítását kell az amerikai nemzeti politika figyelmének középpontjába állítani.”19 És valóban, a gazdasági ellentétek kiéleződése, a politikai 16 A US News and World Report 1973. november 12-i számában közölt adatok szerint az Európában állomásozó amerikai haderők megoszlása a következő: 319 000 katona; 60 nagyobb és 200 kisebb szárazföldi, légi és haditengerészeti támaszpont; 620 repülőgép (ebből 500 vadászbombázó, 30 szállító- és 90 földerítőgép), 60 hadihajó a Földközi-tengeren állomásozó 6. flotta kötelékében és a Földközi-tengeren és az Adanti-óceánon önállóan operáló tengeralattjárók; több mint 7000 atomtöltet. Az USA összesen 17 milliárd dollárt költ évente európai haderői fenntartására. 17 International Herald Tribune, 1974. márc. 19. 18 Le Monde, 1974. febr. 14. 19 Idézi a The New York Times, 1968. nov. 2. 30
