Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Baranyi Gyula: „Európa éve" és az atlanti vita
A nyugat-európai gazdasági közösség — a római szerződés optimista prognózisa ellenére — mind ez ideig még nem több egy „fölöttébb hatékony vámuniónál”.7 De már így is olyan versenytárssá nőtt, amely nemcsak a világpiacon, de magán az amerikai piacon is sikeresen konkurrál az amerikai monopóliumokkal. Tisztán gazdasági szempontból persze a nyugat-európai Közös Piac és az Egyesült Államok versengése nem ilyen egyszerű, mint amilyennek első pillantásra tűnik. Az amerikai állammonopolista kapitalizmus már a Marshall-tervvel kezdte kiépíteni hadállásait Nyugat-Euró- pában, s azóta (1971-es adatok szerint) a nyugat-európai országokban beruházott amerikai tőke elérte a 27,6 milliárd dollárt. A dolgot bonyolítja, hogy egy erősödő ellenirányú tendenciának is tanúi lehetünk: a nyugat-európai vállalatok az USA-ban 10,1 milliárd dollárt ruháztak be 1971-ig.8 (Japánban mind ez ideig nincs számottevő külföldi tőke; a japán tőke viszont növekvő aktivitást mutat a csendes-óceáni térségben, beleértve az Egyesült Államokat is.) A gazdasági régiók közötti verseny megítélését tovább bonyolítja a monopolista kapitalizmus fejlődésének jelenlegi szakaszát jellemző nemzetközi (multinacionális) korporációk megjelenése. Ezek mintegy hidat jelentenek a zárt EGK és a bizonyos vonatkozásokban nem kevésbé zárt USA gazdasága között. A nemzetközi korporációk objektíve a vám- és politikai határok elmosása irányában hatnak; az integrációs folyamat jelenlegi kezdeti szakaszában azonban éppen ellenkezőleg: elmérgesítik az amerikai és a nyugat-európai monopóliumok közötti ellentéteket, és tápot adnak a gazdasági és politikai nacionalizmus erősödésének. Ebben a tarka képben azonban mind határozottabban bontakozik ki egy fő irányzat: a nyugat-európai gazdasági közösség politikai integrálódásának folyamata. A nyugat-európai politikai egységtörekvések bölcsőjét Washingtonban ringatták. Már a Marshall-terv meghirdetésekor, majd a NATO létrehozásakor kitűzték azt a célt, hogy az amerikai befolyás tartósítása, az amerikai vezetés megkönnyítése végett létre kell hozni a nyugat-európai országok valamiféle politikai közösségét is, mondván, hogy az amerikai kormány könnyebben kezelhet egyetlen szuperkormányt, mint tucatnyi széthúzó fővárost. A politikai egység — főleg annak antikommunista és szovjetellenes éle miatt — nem volt ellenére a reakciós nyugat-európai kormányköröknek sem, melyek megrémültek a forradalmi és felszabadító mozgalmak háború utáni fellendülésétől vagy ahogyan ők mondták: a szovjet befolyás terjedésétől. Más kérdés persze, hogy ki-ki másként értelmezte ezt az egységet, és főleg: másként képzelte el a maga szerepét benne. Franciaország, az NSZK, Nagy-Britannia egyaránt arra számított, hogy az egyesített „Európa” az ő vezetése alatt valósul meg. A Közös Piacra épülő politikai integráció tervét Pompidou francia elnök vázolta föl 1971 januárjában.9 E terv szerint a Közös Piac Tanácsát alkotó külügy- és szak- minisztereket idővel „európai miniszterekkel” váltanák fel, akik „európai” ügyekkel foglalkoznának, a mezőgazdasági ügyektől kezdve a külügyekig. Az „Európai Minisztertanács” egyhangúlag hozott határozatait az egyes tagországok saját kormányzati szervei hajtanák végre, habár Pompidou lehetségesnek tartotta speciális végrehajtó szervek létesítését is. 7 A Washington Post fogalmazott így 1974. február 24-én. Majd hozzátette: ,,A kérdés azonban az, vajon lesz-e valaha is más. Jelenleg nemcsak az olaj, de minden fontosabb kérdés megosztja, és stagnál.” 8 Lásd J. Dávidon: i. m. 9 Lásd La Nation, 1971. jan. 23. 26
