Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Baranyi Gyula: „Európa éve" és az atlanti vita
A politikai integráció felé vezető úton az 1972. októberi párizsi EGK csúcs- találkozó határozata jelentette az első konkrét lépést. A közös piaci országok miniszterelnökei elhatározták, hogy rendszeresen konzultálni fognak az országaikat érdeklő külpolitikai problémákról, és ahol lehetséges, közép- és hosszú távra vonatkozó közös álláspontokat dolgoznak ki. (Az „integrált külpolitika” demonstrálására a következő év elején az újonnan fölvett Anglia miniszterelnöke már a Közös Piac képviseletében tárgyalt Washingtonban.) Az 1972. októberi párizsi csúcsértekezlet 1973 végére irányozta elő a valutáris uniót (amiből a nemzetközi pénzügyi rendszer súlyos válsága miatt nem lett semmi), az évtized végére pedig Nyugat-Európa politikai uniójának a megteremtését. Hogy ebből mi lesz, ma még nem tudni; annyi mindenesetre már megvalósult, hogy az EGK két nagyon fontos ügyben többé-kevésbé egy nyelven beszél. Nevezetesen: az európai szocialista országok „biztonsági offenzívájával” szemben a kilencek összehangolt elvek és taktika alapján foglalnak állást. A másik kérdés, amelyben már kevésbé sikerült közös nevezőre jutniuk: az Egyesült Államokhoz való viszony. És itt elérkeztünk az atlanti válság lényegéhez. Mert igaz, hogy az atlanti szövetség kusza ellentéthálózatában nem hanyagolható el az európai tagok közötti rivalizálás, a fő ellentmondás azonban egyre inkább az Egyesült Államok globális érdekei és a nyugat-európai tagok növekvő regionális érdekközössége között feszül. A NATO mindenekelőtt az Egyesült Államok globális politikájának eszköze, és a nyugat-európai gazdasági és politikai integrációnak az eredeti elképzelések szerint az volt a rendeltetése, hogy szilárd gazdasági-politikai alapot építsen a NATO katonai-politikai szervezete számára. Ezért ösztönözte az Egyesült Államok a nyugat-európai integrációt; Anglia belépésétől is azt várta, hogy a szigetország közvetítésével az ő pozíciói erősödnek a közösségen belül. Közben azonban az EGK az Egyesült Államok egyre veszélyesebb gazdasági riválisává kezdett fejlődni, s amikor a politikai integráció körvonalai is kezdtek kibontakozni, kiderült, hogy ha nem is tűnik el teljesen, de jelentősen tompul a közösség szovjet- és szocialistaellenes éle, és veszélyes mértékben megerősödnek az amerikaellenes tendenciák. Mégpedig nem a nyugat-európai kormányok ilyen vagy olyan szándékából vagy elhatározásából kifolyólag, hanem az európai realitások kényszerítő hatására. A szovjet külpolitika „európai offenzívája” nyomán az európai feszültséggócokat sikerült sorra-rendre fölszámolni, és a kibontakozó enyhülés légkörében előtérbe került az európai biztonsági rendszer megalapozása.10 A vélt szovjet támadás mumusa szertefoszlott, pedig ez a mumus jelentette kezdettől fogva a NATO létalapját. A másik oldalon viszont ott maradt az Egyesült Államok reális vietnami agressziója, reális közel- keleti — és földközi-tengeri — beavatkozása, reális gazdasági-pénzügyi agressziója saját szövetségesei ellen. Gondoljunk a „nixonómia” néven ismert gazdasági-monetáris intézkedéssorozatra, amely nyíltan és leplezetlenül azt a célt szolgálta, hogy az amerikai dollár betegségét, az amerikai fizetési mérleg bajait a szövetségesektől a pénzügyi 10 Különös módon a Varsói Szerződés 1968-as csehszlovákiai föllépése adta meg az egyik végső lökést az európai megegyezés ügyéhez. A csehszlovákiai jobboldali fordulat kudarca volt ugyanis az egyik utolsó tény, amely ráébresztette a nyugat-európai hatalmakat a kialakult status quo visszafordíthatatlanságára. És csak idő kérdése, hogy a tény fölismerését mikor követi a tény elismerése. 27
