Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Baranyi Gyula: „Európa éve" és az atlanti vita
szovjet szputnyik fellövésével kezdődő folyamat fájdalmas megrázkódtatások során át vezetett el Camp Daviden, Genfen át a moszkvai és washingtoni csúcstalálkozókig s az ott és azóta aláírt egyezményekig, amelyeknek az a kölcsönösen elfogadott posz- tulátum a lényegük, hogy az emberiség sorsáért mindkét nagyhatalom egyformán felelős. (Ebben, és csakis ebben az értelemben beszélhetünk a két szuperhatalomról.) A hegemóniára és hegemonisztikus törekvésekre épült amerikai globalizmus tehát döntő csapást szenvedett azzal, hogy kénytelen osztozni a világért érzett felelősségben egy olyan hatalommal, a Szovjetunióval, amelynek nem a hegemonizmus alkotja külpolitikája magját, ellenkezőleg, egész léte a hegemonizmus feltételeinek megsemmisítését szolgálja. Ebben a történelmileg kialakult objektív körülményben gyökerezik az a fordulat, amely a nemzetközi viszonyokban bekövetkezett, vagyis hogy a hidegháború átadja helyét az enyhülésnek; a konfrontációt fölváltja a kooperáció; a nemzetközi kapcsolatokban uralkodóvá válik a különböző társadalmi rendszerek békés egymás mellett élése és kölcsönösen előnyös együttműködése. * Az amerikai globalizmusnak a szocialista világrendszerrel szemben elszenvedett vereségével egyidejűleg megrendült az Egyesült Államoknak a tőkés világban betöltött vezető szerepe. (E két folyamat között ható okozati kölcsönösség külön tanulmány tárgya lehetne.) Nagy szerepe volt ebben persze annak a morális-politikai csődnek, amelyet az amerikai imperializmus Vietnamban és egyebütt elszenvedett, továbbá azoknak a belső társadalmi-politikai megrázkódtatásoknak, amelyek a hatvanas évek második felében állandósultak az imperializmus fellegvárában, a hetvenes évek elejére a legfelső hatalmi gépezetet is kikezdték, és már-már bénaságra kárhoztatják az elnök személyében megtestesülő államhatalmat. A polgári történészek, külpolitikusok és publicisták előszeretettel vezetik vissza az Egyesült Államok külpolitikai megrendülését a fenti morális-politikai okokra, elfeledkezve arról, hogy mindez csak tükre, csupán következménye annak az általános válságnak, amely az imperializmus rendszerét immár harmadik (vagy negyedik) stádiumában sújtja, és a válság mélyén objektív gazdasági törvényszerűségek hatnak. A mi esetünkben (a tőkés világon belüli amerikai vezető szerep megingásában) többek között az egyenlőtlen fejlődés ma is érvényesülő törvénye működik. A tőkés világ második világháború utáni fejlődésének legfontosabb következménye, hogy a fejlett tőkésországok között három erőcentrum, három sűrűsödési pont alakult ki: az Egyesült Államok, a nyugat-európai gazdasági közösség és Japán. Közismert, hogy többféle mérce létezik egy-egy ország vagy régió gazdasági erejének a mérésére; ezek közül legfontosabbnak általában hármat ítélnek meg: a nemzeti össztermék, az ipari termelés, az egy főre jutó nemzeti termék nagysága. Emellett persze fontos szerepe van a termelés struktúrájának, tőkeerősségének, műszaki színvonalának, a munka termelékenységének, s újabban, a tudományos-technikai forradalom kibontakozása idején az irányítási (vezérlési) rendszer milyenségének. Nem hagyható figyelmen kívül a fejlődés dinamikája sem, amely végső soron eldönti az erőviszonyok alakulását. Mindezeket figyelembe véve két szovjet tudós nemrég érdekes vizsgálódást folytatott a fent nevezett három erőcentrum gazdasági potenciáljáról, és sok újszerű 24
