Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Baranyi Gyula: „Európa éve" és az atlanti vita
kiderül, hogy e mögött a válság mögött egy még alapvetőbb, az egész világ arculatát átformáló folyamat húzódik meg, amelyet az SZKP XX. kongresszusa óta úgy határozunk meg, hogy a szocialista világrendszer válik a nemzetközi fejlődés meghatározó tényezőjévé. Körülbelül a hatvanas évek közepétől számíthatjuk azt az időpontot, amikor a két rendszer erőviszonyaiban egy dinamikus egyensúlyi helyzet következett be. Már a kubai rakétaválság (1962) megmutatta, hogy a vitás nemzetközi kérdéseket többé nem lehet fegyveres erőkkel eldönteni. Az „abszolút fegyver” fejlődése eljutott logikai végpontjához: bevetése ugyanolyan veszélyt jelent a bevető, mint az ellenfél számára. A vietnami konfliktus pedig bebizonyította, hogy a hagyományos hadviselésben sincsenek többé győztesek és legyőzöttek, mi több: a harc kimenetele szempontjából megszűnt a különbség a „kis” és „nagy” országok között; a kimeríthetetlennek tűnő erőforrások és a nyomasztó erőfölény nem elegendő többé a győzelemhez. A közel-keleti konfliktussorozat arra tanulság, hogy a „helyi konfliktus” mint olyan is törölhető a katonai doktrínák szótárából. Mindenféle konfliktus óhatatlanul a két világrendszer birkózásának formáját ölti, és azt a veszélyt hordozza magában, hogy az egész világot lángra lobbanthatja. Mindkét rendszer (az imperialista tábor is) egyaránt érdekeltté válik tehát a tűz elfojtásában. Nem célunk itt, hogy a két rendszer erőviszonyainak minden vonatkozását megvizsgáljuk; közismert, hogy az erőviszonyok alakulása sok tényezőből tevődik össze. Az imperialista tábor legérzékenyebben a katonai erők változására reagál; az erőviszonyoknak ez a legszembetűnőbb és nagyon lényeges tényezője ezért fontos szerepet játszik abban, hogyan és mennyire tükröződik a két rendszer viszonyának alakulása az ellenfél tudatában. A The Economist fentebb idézett cikke azt írja: „öt évvel ezelőtt Egyesült Államok döntő fölénnyel hírt a Szovjetunió fölött a távolsági rakéták és a nukleáris fegyvert szállító repülőgépek vonatkozásában; ez a fölény a semmibe foszlott és vele együtt megcsappant a nyugat-európaiak bizalma is, hogy Amerika a segítségükre siet, ha megtámadják őket. Ez alatt az öt év alatt ugyanakkor semmit sem tettünk annak érdekében, hogy Közép-Európában behozzak a NATO hagyományos fegyverekben meglevő hátrányát; mi több, a Varsói Szerződés tovább növelte harckocsikban és taktikai repülőgépekben mutatkozó fölényét A katonai fölény azonban önmagában nem elég ahhoz, hogy döntő módon változtasson a mérlegen. A szocialista országok politikai befolyásának kiterjedésével, gazdasági potenciáljának megnövekedésével, a tudományos-technikai haladás meggyorsulásával együtt azonban ez a katonai fölény már meghatározó tényezővé lép elő a két rendszer viszonyában. Az erőfölény — vagy vélt erőfölény — pozíciójából politizáló Amerikai Egyesült Államok mindenesetre ráébredt — rá kellett ébrednie — arra, hogy egyszer s mindenkorra föl kell hagynia azzal a reménnyel, hogy rákényszerítheti akaratát a Szovjetunióra, a szocialista világrendszer vezető hatalmára. Az amerikai globalizmus sarkköve pedig az erőfölény tudata volt; az amerikai külpolitika alapvető célja és mozgató rugója a szocialista tábor visszaszorítása (roll back), majd amikor ez nem sikerült: föltartóztatása (containment) volt. A globális politika sarkkövének megdőlésével valóban „egy világ omlott össze” az amerikai vezető körök tudatában. A realitások tudomásulvétele nem ment egyik napról a másikra: az első 3 3 Ugyanott. 23
