Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Baranyi Gyula: „Európa éve" és az atlanti vita
A Kissinger panaszolta széthúzás mindvégig rákfenéje maradt a NATO-nak, amelynek, úgy látszik, már a bölcsőjébe beköltözött a viszály szelleme. Hiába írta vigasztalóan Kissinger néhány sorral odébb, hogy szuverén államok között természetes a szövetségi vita, a harc azonban már akkor, csaknem tíz évvel ezelőtt, az atlanti szövetség alapkérdései, Európa jövője, a szövetségesek viszonylagos befolyása körül zajlott. Az európai partnerek először merték megkérdőjelezni az amerikai koncepciókat, ha nem is vitatták még az amerikai vezető szerepet. A hatvanas évek első felében kibontakozó NATO-válság már az erőviszonyoknak azt a világszerte megkezdődött átrendeződését tükrözte, amely az évtized közepére, második felére megérlelte az enyhülési folyamat és a békés együttélés politikája kibontakozásának objektív föltételeit. A nyugati szövetségi rendszer a konfrontáció eszköze; gépezete a háborút szolgálja; éltető eleme, létalapja a hidegháború. Öngerjesztő dinamóként feszültségből táplálkozik s feszültséget gerjeszt. A nemzetközi helyzet forradalmi átalakulása tüstént napfényre hozza a konfrontáció idején eltussolt belső ellentmondásait, és minél tar- tósabbá válik az országok és a régiók közötti együttműködés, annál jobban kiütköznek a szövetség szervi bajai. A két rendszer közötti békés egymás mellett élés és együttműködés politikájának egyetemes győzelmével párhuzamosan elmélyül a NATO-ban megtestesült katonai-politikai szövetségi rendszer általános válsága. Helytelen volna azt gondolni, hogy az atlanti szövetségnek ez az általánossá mélyülő válsága teljes egészében tudatosodott volna az Egyesült Államok és Nyugat- Európa vezető köreiben. Azt mindnyájan érzik, hogy többről van szó, mint egyszerű válságról, sőt sokan azt is megfogalmazzák, hogy a szövetség léte forog kockán. A londoni The Economist 1973 decemberében szerkesztőségi cikket szentelt az atlanti közösség válságának. „... Az atlanti szövetség rosszabb bőrben van — írja a lap —, mint 25 éves története során bármikor, és nem csupán amiatt a bizonyos közel-keleti háború körüli hajcihő miatt, nem is azért, mert az enyhülés leolvasztja a védelmi kiadásokat, még csak azért sem, mert az olajembargó másként hatott Amerikára, mint Európára. A dolog lényege abban van, hogy az európai közösség kilenc országa arra szánta 1973-at, hogy meghatározza, mi az, ami összeköti őket, miközben Kissinger annak szerette volna szentelni ezt az évet, hogy azt határozzák meg, mi köti őket az Észak-Atlanti-óceán túlsó partján levő demokráciákhoz-”2 Magyarán: a lap annak tulajdonítja az atlanti szövetség minden korábbinál súlyosabb válságát, hogy a nyugat-európai kilencek megpróbálták önállósítani magukat az atlanti gyámkodástól, míg az Egyesült Államok arra törekszik, hogy az elkerülhetetlenül önálló alakot öltő nyugat-európai integráció beilleszkedjék az atlanti közösségbe, azaz megmaradjon az Egyesült Államok vezetése alatt. A londoni hetilap lényeges momentumra tapintott rá: az atlanti vita mélyén valójában az a kérdés húzódik meg, hogy ki vezesse Nyugat-Európát, és milyen szerepe legyen a közösségben a hatalmából, befolyásából és tekintélyéből sokat veszített Egyesült Államoknak. Ez a kérdés azonban csak egyik megnyilvánulási formája az erőviszonyok világszerte megfigyelhető gyökeres átrendeződésének. Ezért „Európa évét” nem szabad elszigetelten, csak európai, vagy csak atlanti ügynek tekinteni. Egyik összetevője, egyik momentuma ez annak az átfogó folyamatnak, amelyet röviden úgy nevezhetnénk: az amerikai globalizmus mélyreható válsága. De ha tovább ásunk a dolgok lényege felé, 2 The Economist, 1973. dec. 15. 13. old. 22
