Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Pálos Tamás: A diplomácia és az ideológiai harc
lyek között a társadalmi és gazdasági rendszerből adódó sajátosságok játsszák a döntő szerepet. Durva egyszerűsítés volna, ha a külpolitikát csupán az ideológia alkalmazásának tekintenénk a nemzetközi küzdőtéren, de az is, ha tagadnánk hatását a nemzetközi események menetére. Megalapozottan beszélünk tehát a szocialista országok s köztük hazánk elvi külpolitikájáról. Elvi összetevői: a proletár internacionalizmus, az abból táplálkozó szocialista internacionalizmus, mely a szocialista országok közötti űj típusú kapcsolatok alapelve, valamint a különböző társadalmi rendszerű országok békés egymás mellett élése. Ezek együtt alkotják a szocialista külpolitika elvi alapját, egymással párhuzamosan hatnak, egyik sem érvényesül a másik rovására. S most térjünk vissza a feltett kérdésre: vajon a mai, gyorsan változó világban, a jelenlegi bonyolult nemzetközi viszonyok között lehet-e, szabad-e elvekhez kötni a külpolitikát? Vajon az elvekhez való ragaszkodás nem merevíti-e meg a diplomáciát? A tapasztalatok azt mutatják, hogy nemcsak megengedhető, hanem egyenesen szükséges az elvhű külpolitika, s az elvhűség nem megy a diplomácia hatékonyságának és rugalmasságának rovására. A szocialista külpolitika megőrzi érzékenységét a változások iránt, alkalmazkodni akar és tud az új követelményekhez, de azokhoz nem alapvető elveit, elméleti bázisát, hanem módszereit, formáit, eszközeit igyekszik idomítani. * A szocialista és a kapitalista országok közti kibővült érintkezés és sokrétű kapcsolatok kiváltképpen igénylik az egyértelmű marxista ideológiai.orientációt. Csak ennek alapján lehet ugyanis világosan megkülönböztetni az osztályérdekű kapcsolatépítést az opportunista megalkuvástól. Hogy ez mennyire így van, lemérhetjük a kínai példán. Miután a kínai külpolitika ideológiai bázisa a marxizmustól idegen maoizmus lett, a pekingi diplomácia elvesztette szocialista orientációját, és a fejlett tőkésországok egy- némelyikével már opportunista módon lépett egyezségre, vagy legalábbis ilyen jellegű ajánlatokat tett. A békés egymás mellett élés politikája tehát nem igényli az ideológiai harc gyengítését, az ideológiai „leszerelést”. Éppen ellenkezőleg: az államközi viszonyok nagyszabású normalizálódása megköveteli a nézetek, eszmék konfrontációját. Ezt annál is inkább állíthatjuk, mivel nyilvánvalóan nem az ideológiai harc okozza a nemzetközi konfliktusokat. Nem az eszmék harca okoz feszültségeket Ázsiában, Afrikában, hanem az újgyarmatosítás. Nem az ideológiai különbségek akadályozzák a leszerelést, hanem a monopóliumok diktálta fegyverkezési hajsza. Azok a nyugati propagandisták, akik ennek az ellenkezőjét állítják, voltaképpen azt szeretnék elérni, hogy a szocializmus a „békés egymás mellett élés nevében” hagyjon fel az ideológiai harccal. A burzsoáziának persze nincs szándékában így cselekedni, sőt fokozni próbálja az ideológiai diverziót. Ennek ismert szakértői, R. Strausz-Hupé, W. Kintner és S. Possony nyíltan vallják: „A pszichológiai stratégia és a propaganda rendszeres alkalmazása nagy és időnként döntő befolyást gyakorol majd a nemzetközi életre.”9 Akik pedig Nyugaton azt akarják, hogy a szocialista világ — „cserébe” azért, mert a kapitalista országok „beleegyeztek” a békés egymás mellett élésbe — adja fel elveit, 9 R. Strausz-Hupé—W. Kintner—S. Possony: A Forward Strategy for America. New York 1961. 17
