Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Horn Gyula - Szűrös Mátyás: A Szovjetunió az európai kollektiv biztonságért
II. A Szovjetuniónak az európai földrész biztonságára és békéjére vonatkozó politikájában a második világháborút követően is alapvető vonásként jelentkezett, hogv alkalmazkodott a változó körülményekhez, a célok, a tartalom és az eszközök tekintetében messzemenően figyelembe vette a földrész társadalmi-politikai realitásait. Közvetlenül a második világháború befejezését követő időszakban folytatott Európa- politikájának fő tartalmát a Németország helyzetének rendezésére irányuló erőfeszítések képezték. A német kérdéskomplexum tulajdonképpen valamennyi szovjet javaslatban, kezdeményezésben és állásfoglalásban fő tartalmi elemként szerepelt. Az európai béke és biztonság megőrzésével foglalkozó 1954. novemberi moszkvai értekezleten elhangzott szovjet megállapítás szerint „...az európai biztonság szavatolása és a német kérdés helyes megoldása elválaszthatatlanul összefügg.”7 Az 1950-es évek végéig a Szovjetunió nem mondott le teljes mértékben arról, hogy valamilyen — például konföderációs — formában elősegítse Németország egységének helyreállítását. Az ezzel kapcsolatos szinte minden egyes szovjet javaslat tartalmazta olyan kölcsönösen garantált feltételek és eszközök kialakítását, amelyek biztosítják, hogy az új Németország minden korábbi elődjétől eltérően, egyesített, demokratikus, békeszerető kormányzattal rendelkezzen, s ennek megfelelő kül- és belpolitikát folytasson. Az ehhez vezető utat a potsdami négyhatalmi megállapodás végrehajtása jegyében abban jelölte meg, hogy szabad, demokratikus választások révén számolják fel Németország ketté- osztottságát. A nyugati hatalmak politikai irányzata merőben ellentétes volt a szovjet törekvésekkel. A tőkés hatalmak célja az volt, hogy az újraegyesítést erőszakkal valósítsák meg, úgy, hogy annak eredményeképpen egy Szovjetunióval szemben álló német államot teremtsenek. Mivel ez a kísérlet kudarcot vallott, arra törekedtek, hogy politikai, gazdasági, majd a későbbi évek során katonai támogatással, a megszállt nyugati zónák egyesítésével olyan erős nyugatnémet államot hozzanak létre, amely az Észak-atlanti Szövetség első számú európai támaszát képezheti. Miután a szakadár nyugatnémet állam létrehozásának célját elérték, törvényszerű volt tehát, hogy a Szovjetunió kezdeményezései Nyugat-Németország demilitarizálására, az ezzel kapcsolatos nemzetközi biztosítékok kialakítására, az NSZk-nak a nyugati katonai-politikai tömbbe történő bevonásának meghiúsítására kellett hogy irányuljanak. A Szovjetunió kezdetben elsősorban arra törekedett, hogy az ilyen irányú kezdeményezései a második világháborúban, győztes szövetséges hatalmakkal — az Egyesült Államokkal, Angliával és Franciaországgal — kötendő megállapodásokban öltsenek testet, majd miután javaslatait sorozatosan visszautasították, erőfeszítéseit arra összpontosította, hogy a német rendezés ügyébe az európai államok és az európai közvélemény minél szélesebb körét vonja be. Az új helyzetből kiindulva, ekkor fordulat kezdődött el a német kérdéssel kapcsolatos szovjet politikában és általában a Szovjetunió európai politikájában. Lényegét tekintve ugyanis lezárult az a folyamat, amelynek egyik elsődleges célja a demokratikus irányzatú egységes Németország megteremtése lett volna. Az 1954-es párizsi szerződésekkel hosszú távra szédóan szentesítették Németország kettéosztottságát, mégpedig úgy, hogy potenciálisan az NSZK lett az imperializmus legfőbb európai gazdasági és 7 Az európai béke és biztonság megőrzésével foglalkozó moszkvai értekezlet. Szikra 1954. 9, old. 8
