Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)

1974 / 2. szám - Horn Gyula - Szűrös Mátyás: A Szovjetunió az európai kollektiv biztonságért

a mérgező gázok, a légiháború és egyéb, főként pedig a békés lakosság ellen irányuló romboló eszközök alkalmazásának teljes betiltásával egészítik ki.”2 A genovai konferencián való részvétel rendkívül fontos állomás volt abban a harc­ban — a félévszázados szovjet diplomácia egyik csúcspontja —, amelyet a szovjet kül­politika a tartós békéért, a békés egymás mellett élésért és a kollektív biztonságért folytatott. 1972 nyarán Moszkvában tudományos ülésszakon emlékeztek meg a genovai konferencia 50. évfordulójáról. Figyelemre méltó volt, hogy Szmirnov külügyminiszter­helyettes, aki a bevezető előadást tartotta, szoros folyamatosságot mutatott ki az SZKP XXIV. kongresszusának békeprogramja és a között az irányvonal között, amelyet „a szovjethatalom hajnalán, egyebek között a genovai konferenciával kapcsolatban dol­goztak ki... ”3 1933 novemberétől a Szovjetunió részt vett a Népszövetség leszerelési tárgyalásain. 1933 februárjában, már a hatalomra került német fasizmus elleni fellépés érdekében a Szovjetunió javaslatot tett — a Briand — Kellog-paktum értelemszerű kiegészítése­ként — az agresszió fogalmát meghatározó egyezmény aláírására mint első részleges lépésre a kollektív biztonsági rendszer megteremtésének útján. Akkor ugyan a leszere­lési konferencia még nem fogadta el a szovjet javaslatot, de azonos tartalommal még abban az évben beiktatásra került az agresszió meghatározásáról szóló londoni egyez­ményekbe, amelyeket a Szovjetunió kötött 11, nagyrészt szomszédos állammal.4 (Egyéb­ként a második világháború után, a német háborús főbűnösök ellen lefolytatott nürn­bergi per idején az agresszió fogalmának meghatározásánál a londoni egyezmények formuláját általánosan elfogadottnak tekintették.) Ezzel egyidőben a szovjet kormány síkraszállt a Szovjetunió és az ún. demokratikus hatalmak közös fellépéséért a fasiszta agresszió fenyegető veszélyével szemben. Az eseményeket követve így jutunk el ismét 1933 végéhez, amikorra kialakult a szovjet diplomácia immár egységes, átfogónak mondható koncepciója az európai kollektív biztonság megteremtésének útját illetően. Tehát, míg a húszas években a szovjet külpolitika fő feladata minden tekintetben az volt, hogy kivezesse az országot a nemzet­közi elszigeteltségből és stabilizálja külpolitikai helyzetét, a harmincas években az európai biztonság területén azt tekintette döntő feladatának, hogy más európai államokkal együtt kollektív erőfeszítésekkel vessenek gátat a német fasizmus növekvő fenyegetésének. A szovjet állam lehetőségeihez mérten mindent megtett, hogy javaslataival elősegítse az európai béke és biztonság s a leszerelés garanciái megteremtésének ügyét. Kezdemé­nyezései azonban a nyugati hatalmak részéről nem találtak megfelelő visszhangra, azokat rendre elutasították. Ugyanakkor a Szovjetunió kezdeményezései jelentős mértékben hozzájárultak a demokratikus közvélemény, a haladó, békeszerető erők mozgósításához a fasizmus ellen. A Szovjetunió továbbra sem hagyott fel erőfeszítéseivel, újabb utakat-módokat kere­sett elképzeléseinek megvalósítására. 1934-ben belépett a Népszövetségbe, ahol — mint említettük — arra törekedett, hogy hozzájáruljon ennek a szervezetnek mint a kollektív biztonság lehetséges szervezetének erősítéséhez. E tekintetben igen jelentősek voltak azok a javaslatok, amelyeket M. M. Litvinov 1936 augusztusában a Népszövetség főtitkárához 2 Patyomkin: A diplomácia története. Budapest 1950. III. köt. 186. old. 3 Nemzetközi Szemle, 1972. november. 46. old. 4 Lásd Diplomáciai és nemzetközi jogi lexikon. Akadémiai Kiadó, Budapest 1967. 510. old. 6

Next

/
Thumbnails
Contents