Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)
1973 / Próbaszám - Dr. Salgó László: Franciaország Kína-politikája 1949 és 1973 között
ben is, de Gaulle képviseletében tehát az első számú közvetítő lett Washington és Peking között. Franciaország, sőt személyesen de Gaulle közvetítő tevékenysége azután sem ért véget, hogy a tábornok elhagyta az Elysée-palotát. Saját osztálya iránti felelősséggel és az alapkérdésekben pillanatnyilag sem kétséges szilárd szolidaritással továbbra is teljesíteni igyekezett Nixon megbízását. A francia belpolitikától teljesen távol tartotta magát. A nemzetközi kérdések azonban nem maradtak, egyéniségéből következően nem maradhattak közömbösek számára. A nyugalomba vonult tábornok két látványos lépése vagy inkább gesztusa kizárólag országa érdekeit szolgálta. A realitásokkal számolva Francia- ország nyilvánvalóan lemondott ambiciózus „planetáris” terveiről. Európán kívül be kellett érnie a változatlanul francia érdekszférának tekintett mediterrán térséggel, a földközi-tengeri francia jelenléttel. De Gaulle objektíve Pompidou közel-keleti terveit szolgálta mind a Nasszer halála alkalmából Kairóba küldött tábornoki részvéttáviratával, mind Franco Spanyolországában tett magánlátogatásával (1970. június), függetlenül attól, hogy egyénileg miként vélekedett utódjáról, G. Pompidouról. A tervezett pekingi utazásra azonban a csaknem 80 esztendős tábornokot más is ösztönözte: a nemzetközi osztályszolidaritás demonstrálása, a közös szö- vetségesi érdekek folytatólagos szolgálata, a közvetítői megbízatás. Richard Nixon elődjénél, Johnsonnál is messzebb ment el, minden francia figyelmeztetés ellenére. 1970 márciusában, néhány nappal azután, hogy Washingtonban a tábornok utódjával, Pompidouval tárgyalt, nyílt agressziót indított Kambodzsa ellen, s ezzel egész Indokínára kiterjesztette a háborút. Az amerikai elnök legtekintélyesebb nyugati közvetítője, a volt francia államfő ilyen előzmények után, 1971 júliusára tervezte kínai útját. Az előkészítés több fázisban történt. Franciaország pekingi nagykövete, Etienne Manac’h és a Kínai Népköztársaság párizsi missziójának vezetője, Huang Csen általánosságban tisztázta de Gaulle meghívásának, illetve utazásának realitását. Kínai részről a legfelsőbb szinten ismételten kinyilvánították, szívesen látják Pekingben a tábornokot. Colombeyból pedig eljuttatták Pekingbe de Gaulle óhaját: „Természetesen az kellene, hogy találkozhassunk Mao elnökkel. Kína és Franciaország találkozna de Gaulle és Mao személyében,”19 Az előkészítés részleteiről magasabb szinten először a tábornok, majd Pompidou minisztere, André Bettancourt tárgyalt Pekingben 1970 nyarán. Nem sokkal később, október 7-én, de Gaulle utolsó miniszterelnöke, Maurice Couve de Murville indult Kínába. A nagyon diszkrét sajtó ellenére a Couve de Murville utazásáról szóló néhány soros hír nem kerülhette el a párizsi diplomáciai körök figyelmét. Annak ellenére, vagy éppen amiatt, hogy szinte ugyanazon a napon a francia lapok első oldalas, képes tudósításai, vezércikkei a de Gaulle másik miniszterelnökéből lett államfő, Pompidou moszkvai utazásáról számoltak be. 19 Le Monde, 1971. június 17. 96
