Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)
1973 / Próbaszám - Dr. Salgó László: Franciaország Kína-politikája 1949 és 1973 között
Az időzítés, a rendezés a de gaulle-i diplomácia klasszikus hagyományait elevenítette fel. Különösen annak a ténynek fényében, hogy Couve de Murville pekingi tartózkodásával egyidejűleg Párizsba érkezett Han Suyin asszony, az ismert kínai származású írónő. A kiszivárgott és később megerősített hírek szerint Rueff professzor közvetítésével tudatta: „De Gaulle meghívása hivatalos. Személy szerint Csou En-laj bízott meg azzal, hogy a nevében meghívjam a tábornokot.”20 A tábornok azonban néhány nappal azután, hogy utolsó mniszterelnöke, Couve de Murville a várt hírekkel visszatért Pekingből, Colombeyban befejezte történelmi pályafutását. 1971 júniusában a hivatalos francia hírügynökség, az AFP nyilvánosságra hozta azt a hírt, amelyet addig hol suttogtak, hol cáfoltak: „Ha de Gaulle ma élne, akkor most Kínában járna .. .”21 A tábornok halálával a pekingi diplomáciai naptár zsúfoltságából adódó protokolláris és politikai problémák leegyszerűsödtek. Nicolae Ceau- sescu fogadása június 1. és 9. között, majd a román államfőt követő jugoszláv külügyminiszter, Mirko Tepavac pekingi látogatása június 9. és 13. között nem okozott semmiféle szervezési és politikai gondot. Nixon személyes megbízottja, Henry Kissinger és Csou En-laj első találkozásának programját kellő számú és fontosságú közvetítő készítette elő a kínai fővárosban. A technikai feltétel — a Karacsi—Peking repülőjárat — biztosítását pedig nyugodtan rá lehetett bízni a pakisztáni kormányra. Annak ellenére, hogy de Gaulle-nak, Nixon legtekintélyesebb nyugati közvetítőjének kínai útja elmaradt, a Pompidou elnökletével megtartott 1971. július 2-i minisztertanács elismeréssel adózott a tábornok tisztánlátásának, amely lehetővé tette, hogy Franciaország állhatatos tevékenységével „hozzájárulhatott ehhez a folyamathoz”.22 * A Nixon—Mao Cetung találkozó (1972. február) után Párizs a remélt legmagasabb szintű pekingi párbeszéd helyett csak rövid ideig érte be az amerikai—kínai közeledés egyik legjelentősebb közvetítőjének szerepével. A világpolitika gyors változásai a mindig több variánssal számoló francia diplomáciát új számvetésre és cselekvésre késztették. A Német Szövetségi Köztársaság új „Ostpolitik”-ja, elsősorban a Moszkva és Bonn közötti nyitás a francia keleti politikánál gazdaságilag megalapozottabbnak tűnt, és folytatása eredményesebbnek ígérkezett. Párizs, miután saját hibájából éveken át elmulasztotta az egyedülálló helyzetéből fakadó előnyök kiaknázását, megkérdőjelezettnek látta a Moszkvában addig élvezett „privilegizált partner” szerepét. Az Egyesült Államok kormánya az elnökválasztás évében, 1972-ben, legsúlyosabb kül- és belpolitikai problémája, a vietnami válság valamiféle megoldására kényszerült. Olyannyira, hogy Nixon adminisztrációja végül 20 Ugyanott. 21 Ugyanott. 22 La Nation, 1971. július 21. 97
